Sokszor kapom magam várakozáson. Bizonyára többen vagyunk ezzel így, de nemrég elgondolkoztam. Emlékszem gyerekként mindig vártam hogy Apa hazajöjjön a munkából, vártam hogy elteljen egy nap, vártam hogy hétvége legyen, vártam a felnőtt életemet tele kíváncsisággal.

Aztán tinédzserként ismét vártam. Vártam az akkori párom, vártam hogy végre betöltsem a bűvös 18-at, vártam az önálló életem. Elkezdődött. Ismét vártam…

Hosszú, nagyon hosszú listát írhatnék arról, mi mindent vártam már életem során, s közel egy átlagos életkor felét betöltve, rájöttem hogyha mindig csak várunk, s elfelejtjük megélni azt az adott napot, percet, órát, az életünk elszáll, mint egy szál toll a viharban. Emlékezni tudni kell. Igen, a rosszabb napokra, de a jóra is. Illatokra, fényre, érzésekre, zenékre. Pár nappal ezelőtt kimentem a teraszra, mélyet szippantottam, és mondtam a lányomnak, végre tavasz illat van. A férjemmel együtt kinevettek. Néztem csodálkozva, ti nem tudtátok hogy a tavasznak bizony illata van?

Az első kis madár csiripelések, az első napsugár, a kis erőtlen virágok friss illata, az ébredező természet, a tavaszi zöldségek, gyümölcsök. Bizony, ezeknek mind illata is van, ha eléggé figyelsz. Benne van minden. A pulcsis tábortüzes szalonna sütések, az esti hidegek, a délutáni melegek. Az első szabadtéri kacagások, a nagy esések biciklivel, a tónál a kacsázások. Ezek mind benne vannak a tavaszi illatban, csak nem emlékszel rá. A gyerekkor szépségei, és bosszúságai. Az eldobott almák, a homokozó illata, és azé a nagyon nagy esésé ami a mai napig ott van a térdeden. Emlékszel hogy fájt?

Ezek mind ott vannak, csak vártál, így nem emlékszel rá. Vártad hogy elmúljon, s jöjjön a nyár, jöjjön a jobb, a szebb, de leginkább az ismeretlen. 

Mert az mindig tele van reménnyel. Az még alakítható, az még nem biztos. Az várható. S pont ez jutott eszembe valamelyik nap. Várjuk azt ami nem biztos, a helyett hogy megélnénk azt ami jelenleg van. Igen, ez már biztos. Ezen már alakítani nem fogsz. De tudni kell megélni a rosszat. S bizony azt a szemernyi jót is. Mindig elégedetlenkedünk, mindig rohanunk, nem látjuk azt az apró szépet, nem tudunk kis dolgoknak örülni, másokkal együtt nevetni, szívből megköszönni, együtt érezni. Akár beszélhetünk a jelenlegi helyzetről is. Meg kell tudni élni a karantént, a maszkot, a kézfertőtlenítőt, a bezártságot. Hogy miért? Ha ennek egyszer vége lesz, tudd értékelni az erdőt. Boldog tudj lenni a strandon a tömegben. Ne bosszankodj a lángos olajos tocsogásán a Balaton parton, hanem tudj nevetni azon hogy már megint átázott a zsír papír amibe kaptad. Tudd megélni a rosszat, hogy értékeld a jót. A hangos zenét éjjel a fiataloktól. A tömött tömegközlekedést, a beszélgető néniket a sarkon, azt hogy a zebránál arrébb löknek,  az őrültséget, a zsivajt, a tömeget, a nyarat, a telet.  S most nyilvánvalóan többen néznek a képernyőre bámulva, hogy na ez a bolond, hát mit örüljek én annak hogy meglöknek a zebránál, hogy éjjel nem hagy aludni a szomszéd fiatalok hangos zenéje, és hogy egy rakat ember van a strandon, mikor pihenni mennék a családommal. S tudod mit? igazad van. Lehet bosszankodni is, és lehet örülni is. Azért, mert legyek bolond vagy sem, tudod mit nem adnék érte ha most nevető, szabad fiatalokon kéne bosszankodnom Siófokon a sétányon? Mennyire boldog tudnék lenni ha a Veszprémi állatkert zsúfoltig lenne emberekkel a kürtöskalácsos előtt? 

Mert most minden üres. Csend van, s már majdnem hihetetlen hogy valaha újra lesz hangos nevetés, tömeg, zene, egy kis őrültség. Hiányzik, hiányoztok. Igen, még te is hiányzol kedves bunkó, aki folyamatosan lökődsz hogy te nézhesd meg először a látnivalót. Érezni, hallani, hogy nem vagyunk egyedül. Hogy szabadok vagyunk újra. S mennyivel könnyebben tudnánk venni ezt az akadályt ha gond nélkül tudnánk emlékezni hogy bizony volt úgy is. Volt hogy azon bosszankodtunk hogy megint nincs ülőhely a buszon, és fél órát állnunk kell a tömegben egy fárasztó nap után. Kezd el megélni a pillanatot, a rosszat, a jót, mert akkor élsz igazan. Érezd az illatot, halld meg a zaját, hogy emlékezz. Mert eljön az az idő, mikor másod már nem lesz. De ezt senki, soha nem veheti el tőled, az emlékeidet. Az már a tiéd. Egy hatalmas őszibarack amibe beleharapsz, és azon mérgelődsz hogy a leve ráfröccsent a pólóra. Emlékszel az édes, lédús, friss ízére? Nem.. De arra igen hogy a pólóra folyt. Emlékszel arra a madárra ami az ablakod alatt minden nap keltett pontban hatkor pedig ráértél volna hétkor kelni? Dühítő volt ugye? Már a légpuskát akartál kölcsön kérni. S most? Nincs fa, nincs madár. Csend van. 

Csend van, mert nem értékeltünk semmit. Pofon vágott minket az élet, s itt az idő hogy gondolkozzunk. Átértékelhetjük a bosszantót, a dühítőt, hogy meglássuk benne a boldogítót. Mert hidd el, van benne. Vagy élhetsz ugyan úgy tovább ahogy eddig is, s majd életed utolsó éveibe, mikor már semmi másod nincs, elszállt a fiatalságod, a bosszúságod, örülnél a kismadárnak. A tömegnek, a zajnak, de e helyett nem emlékszel másra, csak a bosszúságra, a dühre, a megkeseredett életedre. Te döntöd el mi szerint élsz, és most lehetőséged van rá hogy átgondold. Kezdj el örülni a másik örömének, érezni a tavasz illatát, becsülni mindent ami körülötted van, mert egyszer ha végleg nem lesz, hidd el, az emlékeid maradnak csak ott veled!