A parlagfűben elbújva ettük a darazsas kukucskát és a hangyás papsajtot.
Másztunk fára (máséra is), bújtunk árokba, gödörbe. Estünk és keltünk. Sőt gáncsoltak is, a jobb horgász helyért a kanális partján megbírkoztunk, mégis eljutottunk valahová.
Ha esett a hó, ettünk belőle.
Ha eső, volt, hogy abból is.

Hirdetés

Utána a pocsolyákban játszottunk. Ha kezdte felszárítani a nap, akkor a cserepesre száradt sárban. Ha mélyebb volt és hamarabb poshadt, akkor abban.

Ha permeteztek, kicsit jobban megtörőltük a gyümölcsöt. Ha kiírták, hogy permetezve, tudtuk, hogy nem is vigyáznak rá!

Ha láttunk utcai kutat, ittunk. A csőréből. Egymás után mind. Aki nem tudta lenyomni, annak nyomtuk. Nem volt aki nem tudott inni és nem volt akinek nem volt a nyála rajta!

Ha megvágtuk magunkat, lenyaltuk a vért. Ha fájt, csak egyedül sírtunk, mások előtt nem. 

Ha pisílni kellett, hát pisíltünk, sőt.

Ha valami megcsípett, agyonnyomtuk.

Ha kutya megharapott, máskor elkerűltük.

Ha sebbel, vagy rándulással mentünk haza, előbb kaptunk egy pofont, aztán megkérdezték, hogy tudjuk-e mozgatni!

Ha más vert meg, otthon már nem bántottak. Többnyire.

Ha vasas volt a víz, a körzeti orvos, azt már nem írt fel.

Ha tehettük, harcoltunk más gyerekcsoportokkal.

Ha többen voltak, inkább fociztunk.

Amire “kértek”, mindent megcsináltunk otthon. Nem azért mert szerettük volna, hanem mert tudtuk, utána mehetünk csavarogni!

Gazoltuk a kertet. Etettük az állatokat. Hordtuk a trágyát. Sőt volt, hogy játszottunk is benne.

Ha pollent, vagy port szívtunk lenyeltük, vagy kiköptük.

A cserebogár nem egy óriás rém volt számunkra, hanem a nyár kezdete ! Kipiszkáltuk a “lyukából” és a markunkban tartottuk, hogy csiklandozza. A lótetűt a tyúkoknak dobáltuk, azok meg mindig összevesztek érte.

Annyi krumplibogár volt körűlöttünk a bokrokon, mikor kézzel szedtük (nem permetezve volt akkoriban), hogy Spielberg sírt volna kameráért ha látja!

Örültünk ha a tojást csupasz kézzel még melegen vihettük be az ólból a házba és kesztyűből is csak télit láttunk, eszünkbe sem jutott nyáron, kesztyű!

Ha “vágás” volt a háznál, mostunk belet ,ettünk sült vért. Ha szüret, akkor meg ittunk mustot fosásig.

Ha zöld volt a gyümölcs, zölden ettük. Ha megérett, akkor úgy is jó volt!

Ha elpusztult egy állat elástuk a kert végében és nem jött érte senki.

Ha ritkították a ház körüli négylábúakat, tudtuk, hogy az a rend és másnap már nem is beszéltünk róla. De a hasznos, szövetséges kis kedvenceinknek mind nevet adtunk és velünk éltek életük végéig .

Emlékszünk rájuk örök életünkben.

Nem volt edzőcipőnk, szandálban szaladgáltunk a fűben is és a kövek között is. Ha megvágta, vagy megszúrta a lábunkat egy rozsdás vas vagy szög, kaptunk egy tetanuszt. Vagy nem. 

És az a vas hol van? Már rég nincs. Mi meg itt vagyunk. Helye sem látszik már, csak emlékszünk rá! Miért? Mert erősít!

Ha leégetett a nap, sziszegtünk. Begyógyult.

Ha megtaknyosodtunk, kaptunk zsebkendőt és azzal jártunk iskolába!

A legtöbben tudunk tüzet “rakni”! Hajaj, van aki nagyon.

Hordtuk a szenet, vágtuk a fát, szedtünk szálkát! Mondjuk azt nem szerettük.

Ha el bicikliztünk a gázcsere-telepre az üres palackkal, nem elzavartak csak azt kérdezték, hogy a kormányra, vagy a csomagtartóra kérjük.

Az ügyesebbje egyik kézzel kormányozott, fékezett, ellensúlyozta a szatyrokat a kormányon, másik kézzel meg fagyizott. Nem kellett jelezni, az autók kikerültek.

Aki megtanult a 28-as biciklivel elindulni, az jutalmúl akkortól vihette az öccsét, vagy húgát óvodába vele!

Minden ami kölyökként a levegőn minket ért, az erősített.

Mit jön most ez a vírus a levegőben?

A levegő nekünk a legjobb élvezet!

Ahogy jött, úgy mehet tovább!

Mi maradunk.

Milyen szép is volt az élet anno!!!

Hirdetés