Hibákról, botlásokról, ne adj isten sérelmekről kevés szó esik az anyák napi ebédnél. Ünneplőben, orgonacsokorral a kézben, a búvártúróst sütő nagyinál. Pedig általuk váltam elég jó anyává. Úgyhogy most megköszönöm őket mind egy szálig. Anyukámnak, ki másnak?

Hirdetés

Jó tíz évvel ezelőtt, egy családállításon kaptam azt a mondatot, ami azóta is életem egyik vezérfonala. Így hangzik: Anyukám, eleget adtál nekem, köszönöm!

Ez eléggé rímel Nick Vujicic talán legelterjedtebb motivációs “igéjére”:

Siránkozhatnék azon, amim nincs. De én inkább örülök annak, amim van.

Mim van nekem? Például egy anyukám, aki felnevelt öt gyereket. Neki szeretnék most köszönetet mondani. Nem a vasalt ruháért, nem a tiszta lakásért, még csak nem is a taníttatásomért. A hibáiért. Mert azokból tanultam a legtöbbet.

Drága Édesanyám!

Köszönöm, hogy soha semmilyen segítséget nem fogadtál el a háztartásban!

Tudom, ez a nyolcvanas években nem is volt divat. Faluhelyen pedig kifejezetten erénynek számított, ha valaki nagycsalád mellett tudott tökéletes háztartást, kiskertet, miegymást felmutatni. Pláne az előző generáció szemében. Mára előtérbe kerültek a gyerekek, a minőségi közös idő. A szülők egyenként csinálnak programot a gyerekeikkel, ha van rá mód. Nekem erre fokozott igényem van, úgyhogy időnként vagy rendszeresen van segítségem a házimunkában. Pedig hol van még az én két gyerekem a nagycsaládtól? Én viszont szó szerint értelmezem Vekerdy tanácsát: Anyuka! Ne vasalj!

Köszönöm, hogy édesapámmal nem jártatok el sehova!

Munka, gyerek és háztartás mellett erre se időtök nem volt, se igényetek talán. Az én generációm viszont azt tanulta, hogy az apa és az anya a család szilárd alapja, az ő kapcsolatuk minősége határozza meg az egész életet. Lehetnek problémásak a gyerekek, jöhet bármilyen konfliktus, kihívás, ha ők harmóniában élnek egymással, semmi nem ingathatja meg a család egységét. Ehhez viszont kell az az idő, amikor csak egymásra figyelnek, gyerekzsivaj nélkül. Nem átallok tehát bébiszittert hívni és időnként kiruccanni a négy fal közül. Mert megérdemeljük! A gyerekeink meg pláne!

Köszönöm, hogy nem ápoltad a kapcsolatot a barátaiddal!

Gyerekkoromban még vonalas telefonunk sem volt, nemhogy Facebook, WhatsApp vagy Skype. A kapcsolattartás a barátaiddal gyakorlatilag a Magyar Posta jóindulatán múlott. Így viszont duplán megszenvedted a kamaszkorunkat, hiszen addigra neked teljesen erodálódott a baráti köröd. Szerencsére ma már akár ebédfőzés közben is csetelhetek az ezer kilométerre élő barátaimmal, csak arra kell ügyelnem, hogy ki ne fusson a leves. Ja, meg arra, hogy időnként vegyem a fáradságot és találkozzak velük. A mély emberi kapcsolatok kifejezetten jól fognak jönni a – nem is olyan távoli – jövőben, amikor a gyerekeim bevágják az orrom előtt az ajtót.

Köszönöm, hogy nem volt énidőd!

Mozi, színház, barátnős kávézás? Ezek gyakorlatilag kimaradtak az életedből, mióta mi megszülettünk. Még a heti két tornára is magaddal vittél bennünket, ha tehetted. Szerencsére ma már nem néznek ferde szemmel egy anyára, ha el akar szabadulni otthonról, új szakmát tanul, jógázik, masszázsra jár, esetleg mandalát fest füstölőködben, pszichedelikus aláfestő zenével. Mert a jó anyának töltekeznie kell ahhoz, hogy adni tudjon, két kézzel. Szórja kincseit!

 Hovanyecz Teréz

Hirdetés