Anya születik - Nikolett történeteAnyának lenni. Soha, senki nem értette meg, hogy számomra a legnagyobb álom az anyaság. Folyton változott az elképzelésem felnőtt életemről: voltam táncművész, voltam az irigyelt gazdag lány, voltam vegyészmérnök, kozmetikus, tanár, voltam építész, máskor pszichológus. Ahány álom, annyi más életcél. De mindig volt egy közös pont: családanyaként élni.
Tizenhét éves koromban reszketve néztem az előbukkanó második csíkot. Terhes vagyok. Én, aki annyit nézte a Várandós tiniket és Tini mamikat, aki mindig azon viccelődött a barátnőjével, hogy mennyi mindent másképp csinálnának fiatal anyukaként és pont ezért nem leszünk azok, egyszercsak ott álltam sírva a fürdőszobában – egy aprócska élettel a pocakomban. Akartam azt a babát, már a fogantatása előtt, annyira akartam, mint tizenéves soha, és talán pont ezért jött is – védekezés mellett, az érettségi előtti nyáron. De más már nem akarta. Párom igen, a családja is támogatott, de én nem velük éltem. A szüleimmel, testvéreimmel, a családommal éltem, ahol én voltam a legkisebb gyerek, a kishugi, aki előtt még ott az élet. Túl idős voltam ahhoz, hogy helyettem döntsenek, túl fiatal, hogy egyedül tegyem. Nem találtuk a középutat, mi ragaszkodtunk a babánkhoz, ők el akarták venni tőlünk ezt a csodát. Ők nem értettek minket, mi nem értettük őket. De a természet megoldotta ezt a kérdést. A baba, akit annyira szerettünk már a pocakban, elment.
Este lefeküdtem a gondolattal, hogy Beni baba lesz (teljes mértékben biztos voltam benne, hogy kisfiú), reggel már úgy keltem, hogy vérzek. Kórház, orvos, 4 ultrahang… De nem, nincs szívhang. A kisfiunk nincs többé.

Hirdetés

Hónapokig meg voltam győződve arról, hogy az én hibám. Még arra sem voltam képes, hogy egy gyereket kihordjak. Egy emberi hulladéknak éreztem magam, akit aki tudott, még jobban a sárba tiport. A barátnő többé nem akart az lenni. Anyámmal nagyon elmérgesedett a viszony, állandó veszekedések, ócsárolások – alig vártam, hogy nagykorú legyek. Párom ott állt mellettem mindig. Mint egy megingathatatlan, biztos pont az életben, ő mindig ott volt. Ápolt, mikor szenvedtem, örült, mikor végre mosolyogtam, csendben tűrt, mikor őrá haragudtam, amiért nem mutatta. Nem mutatta, hogy neki is fáj, nem beszélt róla, hogy neki is hiányozna Beni baba, senki nem mondta el, hogy aznap, mikor a mi kis csodánk nem volt többé és én a kórházi éjszakában csendben sírdogáltam, ő otthon megállíthatatlanul zokogott, majd másnap nyugodt arcot öltött, hogy engem ne zaklasson fel.
A hónapok teltek, teljes meggyőződésem ellenére a lelki sebek is gyógyultak, szalagavató, ballagás, érettségi – éltem a középiskolások életét úgy téve, mintha a nyáron nem vált volna belőlem, belőlünk más ember.
Újabb nyár, költözés, teljes családi csőd – sem a nővérem, sem anyám nem állt velem szóba és vissza. Túl büszkék voltunk, hogy beismerjük a hibáinkat, így egyszerűbb volt haragudni egymásra.
A Sors furcsa fordulata, hogy végül szülésznőként kerültem egyetemre. Már eltelt egy év, kezdtük teljesen feldolgozni, mikor unokanővérem koraszülött kisfia 9 nap küzdelem után távozott. Ez adta meg a végső lökést, az elengedést: nem ragaszkodhatunk egész életünkben egy babához, aki meg sem született.És hoztunk egy döntést: készen állunk egy gyerekre.
Orvos, minden rendben, belevághatunk. De eltelt 1 hónap, 2 hónap és semmi. Párom dolgozott, nekem beköszöntött a vizsgaidőszak: nem görcsöltünk, lesz ami lesz, majd jön a baba, ha készen áll rá!
És bizony jött is! A legszebb Valentin-napi ajándék, amit csak adhattam a vőlegényemnek, egy pozitív terhességi teszt volt. Annyiszor elképzeltem, hogy hogyan-miként jelentsem be neki a nagy hírt, de egyszerűen nem bírtam magammal: a friss teszttel vigyorogva beugrottam mellé az ágyba és ébredező tekintete elé toltam.

Anya születik - Nikolett története
A kép illusztráció

Nem akartuk senkinek elmondani, amíg az orvos meg nem erősítette a hírt, de olyan boldog voltam, hogy attól féltem, kibukik a számon. Biztos észre vették, hogy valami nem stimmel, mert egyfolytában vigyorogtam, mint a tejbetök. Ráadásul reszketve gondolva a korábbi eseményekre, azonnal abbahagytam az intenzív tornát. 5 hetes várandósan voltam először orvosnál. Ultrahang, majd’ elszorítottam párom kezét, úgy izgultam. Majd jött a megkönnyebbülés: ott a mi kicsi babánk a képernyőn!
Amennyire boldogok voltunk, annyira féltem egy újabb vetéléstől. De szerencsére minden rendben ment, a Down-szűrés is jó híreket hozott, hiszen volt/van a családban beteg. Húsvétkor már 3 hónapos voltam, így ajándékba a pici csodánk képét küldtük körbe. Nagy hír volt, de hasonló fogadtatás, mint másfél évvel korábban. De mindez nem érdekelt. Nem volt az a vélemény, ami akár egy picit is megingathatott volna az elhatározásunkban, hogy csodás szülők leszünk!

Nyár közepén aprócska esküvőt tartottunk – ó, hogy hány embertől megkaptuk, hogy a gyerek miatt nem kéne még házasodni… Ők nem tudták, hogy már januárban egybekeltünk volna, csak a Sors úgy hozta, hogy elhalasztottuk. És ez valahogy így volt jó. Elképzelni nem tudnék ragyogóbb menyasszonyt, mint egy kismamát. És én csillogtam: a férjem az oldalamon, a gyermekünk a pocimban és a megbékült családjaink körülöttünk! Mikor beléptem az utolsó trimeszterbe, kezdődtek a nehézségek. A “reggeli” rosszullétek újfent kínoztak. Túl sokat híztam, úgyhogy diétáznom kellett, de a mérlegen a számok csak gyarapodtak, a vonalaim kezdtek eltűnni a víz alatt, miközben a védőnő és az orvos aggódó tekintetekkel arra biztattak, hogy legalább a 36. hetet húzzam ki valahogy. Nem látva más esélyt, felkészültünk, hogy október vége helyett szeptember végén jön a baba. Három hetente vizsgálatra jártunk, hetente védőnői ellenőrzés, állandó vérnyomásmérés. Lassan, de emelkedett, ágynyugalomra lettem ítélve, mielőtt toxémia alakulna ki. Én, aki egy percig nem bírt megülni a popóján. Gondolhatjátok, ezerrel dúlt bennem a fészekrakás, naponta sikáltam ki a lakást, esély nem volt rá, hogy én ágyban legyek álló nap. Pörögtem tovább, féltem, hogy ha eltunyolok nyugalom címen, csak rosszabb lesz. És ezt talán pont így tettem jól… A 36. hét sikeresen eltelt, utolsó ultrahangon minden rendben volt. András befordulva a helyére, de a méhszáj zárva. Hogy mi? Hiszen szenvedek a jóslófájásoktól! Nem-nem, itt bizony még nem lesz szülés.

  1. hét: pingvin módjára totyogok be NST-re, minden rendben. Ma még nem lesz szülés. De egyik éjjel nem alszok. Jönnek a fájások, egyre gyakrabban, egyre erősebben. Azt hiszem ez már az. Kelteném a férjemet, erre mint amit elvágtak, nincs több összehúzódás. Ó, hogy az a nyavalya a jóslókba! 38. hét: Kész, végem, teljes érzelmi összeomlást kaptam. Mindenen sírtam, rettegtem a szüléstől, ugyanakkor alig vártam, hogy végre kijöjjön ez a hatalmas kisfiú belőlem. Mikor lesz már vége? – tettem fel újra és újra a kérdést, miközben az járt a fejemben, hogy mekkora lesz. Az ultrahang alapján 4 kg körül fog megszületni. Mégis hogyan préselek én ki egy ilyen nagy babát magamból?! Jóslók mindenhol. Fáj, ó de rohadtul fáj! Leszakad a hasam, fáj a hátam, nincs bokám. De persze NST-n messziről kerülnek. 39. hét és én még mindig “egyben” vagyok. Andris nagyon jól érzi magát odabent. Én már kevésbé idekint. Na ilyenkor érti meg az ember, hogy miért TERHESSÉG az utolsó idő, és nem várandósság… Vasárnapot írtunk, délelőtt még kisikáltam a fürdőszobát, nem bírtam elviselni, ha valahol is láttam egy foltot. (A többiek meg már a kényszeres tisztaságmániámat nem bírták, de ismerve hormonokkal bombázott habitusomat, inkább csendben hagytak kiteljesedni.) Épp befejeztük az ebédet, mikor belém vágott, és én nyüsszögve téptem az abroszt. A hasam, a hátam, a combom… Mindenem feszített, görcsölt, a közelébe nem ért a jósló fájásoknak, pedig nem hittem volna, hogy sokkal rosszabbra kéne számítanom. Hamar abba maradt, mi pedig konstatáltuk, hogy végre, VÉGRE elkezdődött. Jön a baba!

Már csak az volt a kérdés, hogy vajon meddig fog tartani? A magzatvíz nem folyt el, és első szülés végett hosszú vajúdásra számítottunk. De alig telt el nyolc perc, és ez megcáfolódott. Újabb fájás, majd öt perc múlva még egy. Fél óra sem telt az első fájás óta, indultam zuhanyozni. Ebből biza hamar kórház lesz! És nem is tévedtünk: még be sem léptem a fürdőkádba, az összehúzódások két percenként törtek rám. Így egy gyors tusolás után, vizes hajjal szálltam be a kocsiba. Tudni illik, falun lakunk, gyors tempóval is 20 perc a város. Apósom rekordot döntött, 10 perc múlva elhagytuk a várostáblát, miközben én majd’ kimartam egy darabot a karfából. Kórházban ágyat és hálóinget kaptam, majd a nővér elkísért a vajúdóba. Annyira izgultam, hogy még a hajamat összekötni is elfelejtettem. Olyan érzés volt a sok várakozás után, mintha felültem volna egy gyorsvonatra. Csakhogy ez a gyorsvonat ismeretlen útvonalon haladt a cél felé.

Természetes szülésre készültünk, ugyan fogadtam orvost az esetleges komplikáció lehetősége miatt, de nem számítottunk arra, hogy találkozni is fogunk aznap. Apás szülést akartunk, a papír ott pihent a terhesgondozási mappámban. De a férjemet nem engedték be, amíg meg nem vizsgálnak. Aztán már utána sem jöhetett be. Nem kellett sok időnek eltelnie, hogy kiderüljön: első szüléshez képest gyorsan haladt a vajúdás, de ahhoz nem elég gyorsan, hogy Andris belekakilt a magzatvízbe. Már csak azon vettem észre magam, hogy meztelenül remegek egy lepedő alatt a hordágyon, és épp búcsúcsókot váltunk a folyosón a párommal, miután burokrepesztést követően toltak a műtőbe. Gyors érzéstelenítés a hátamba – életben nem voltam még olyan hálás, mint akkor az altatóorvosnak. Szégyen vagy sem, volt, hogy felsikítottam a fájásoktól, így megkönnyebbültem, hogy nem kell többé elviselnem őket. De aztán jött a légszomj, majd a hányás, majd “aludtam”, majd megint túl magasra kúszott az érzéstelenítő, így maszkban pihegve vártam, hogy Andrist kiemeljék. Így esett, hogy 2014. október 19-én, vasárnap délután 17 óra 45 perckor megszületett a mi kicsi trónörökösünk, 3280 grammal és 50 cm-rel!

Andris 9/10-es Apgar-értékelést kapott, mégis csak egy pillantást vethettem újszülött fiamra. Még fel sem fogtam, hogy megszületett, de már el is siettek vele. Apa, és a nagyszülők csak pár méterről nézhették meg, mikor férjem meg szerette volna fogni a fiunkat, elhessegették. Az osztály zárva, csak egy könnyes csókot tudtunk váltani, mikor kitoltak a liftből. Majd az ajtó csukódott mögöttem, és minden együttérzés nélkül elválasztottak Apától is. Apa. De furcsa. Most már szülők vagyunk, saját családunk lett, és ezeket a meghitt(nek kellene lennie) perceket mégis három különböző helyen töltjük. Tele volt a megfigyelő szoba, úgyhogy rögtön kórterembe kerültem. Kaptam egy pohár vizet – az éjjeli szekrény legtávolabbi pontjára téve, hogy véletlenül se érjem el. A telefonomat az egyik anyuka volt szíves kivadászni a táskámból, így tudathattam mindenkivel, hogy megszületett a mi kis csodánk. De belül kezdtem szétesni. Rettentően megzavarta a vetélés után nehezen összeszedett önbizalmam, hogy nem tudtam megszülni a kisfiam.

Akit ráadásul nem is láthattam. Háromnegyed hatkor elviharzottak a kisbabámmal, és kilenc óráig nem tudtam róla semmit. Üres voltam, eltépték tőlem az újszülöttet, akinek csak én kellettem volna, aki egyik pillanatról a másikra nem hallgathatta tovább a szívverésem. De aztán ott volt. Ott szuszogott a nővér karján egy aprócska csomag. Hozták őt, csitítgatva: “Anyuka, nyugodjon meg, jól van a baba!” A karomba fektették, nekem pedig potyogott a könnyem, mikor végre üdvözölhettem Andrást. De aztán kaptam a következő pofont: nem szoptathattam meg. Tíz percet tölthettem a tiszta apja kisfiammal és már vitték is. Másnap délelőtt tehettem először cicire a fiamat, akit addigra telenyomtak teával. Baba-mama-barát kórház. Hát persze, hogy az… Szerencsém volt, még a második napon belövellt a tejem, és gyorsan gyógyultam. Azt mondták, hogy jó kondícióban maradtam, és ez segített a felépülésben. De lelkileg napról napra jobban összetörtem. Még sosem sírtam annyit, mint a kórházban töltött egy hét alatt.

Végre elérkezett a hazaérkezés, de párom dolgozott. A kollegájának a felesége hazavitt minket, ahol a keresztapuka volt csak otthon, náthásan. Végleg összetörtem… Hónapokig küzdöttünk. A depresszió elkapott, és csak egy halvány csík tartott az épelméjűség határán. Senki nem tudta. Vagy lehet, hogy inkább sokan csak nem akarták észrevenni. Szégyelltem magam, nem akartam segítséget kérni, mert akkor be kellett volna vallanom, hogy nem szeretem eléggé a fiamat. Apa nem értette, mi bajom, én pedig azt hittem, már nem szeret. Ma már tudom, hogy ez nem így volt. Nincs tökéletes anya, de én a saját fiamnak a legjobb anya voltam, vagyok. Sokáig tartott, mire ráeszméltem: mindegy ki hogyan hozza világra a gyermekét, otthon vagy a műtőben fekve, a baba megszületik, ahogyan egy anya is születik! 8 hónappal a szülés után, túl a kilátástalan szomorúságon, túl egy majdnem váláson, elmondhatom: van kiút a depresszióból. Csak egy szerető, megértő társra van szükség hozzá! És a gyermekünk illatára! Mert Anyák vagyunk – és ezt semmilyen betegség nem írhatja felül!

 

Hirdetés

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .