Az egész tavaly kezdődött, mikor is rendszeres menstruáció mellett észrevettem, hogy valami a pocakomban megmozdult.  Nem hittem el egészen addig, amíg a párom is észlelte úgymondva ezt a jelenséget. Egyből szóltam anyumnak, hogy mit éreztünk párommal és ő azt mondta, hogy akkor irány a nőgyógyász. Édesanyám elkísért és ott megállapították, hogy már a 27. hétben járok… Nem hittem el, hogy ez hogy fordulhatott elő rendszeres menstruáció mellett és hozzá teszem fogamzásgátló használata mellett. A doki azt mondta, hogy ez minden 5.  nőnél így szokott alakulni. Én pont beleestem ebbe az 5-be.  A vizsgálat után át is kellett mennem UH-ra, hogy megnézik minden okés-e mert ugye eddig nem voltam semmilyen vizsgálaton. Az UH-on minden okés volt és még a baba nemét is megmondták… KISFIÚ!

Hirdetés

Párommal madarat lehetett volna fogatni és még a mai napig is. Igaz, nem terveztük a babót csak jött… De nagyon örültünk neki. Itt kezdődött el a vizsgálatok tömege… Amikor ugye lemaradtam. Csak teltek a hetek-hónapok… Márc. 10-re voltam kiírva de nekem meggyőződésem volt,hogy előbb ki fog bújni, mivel nagyon sokat mocorgott. Betöltöttem a 40. hetet és még mindig semmi. Az orvos azt mondta, hogy ha 41. hétig nem indul meg a pici akkor be kell feküdni a kórházba. Mondanom se kell, hogy annyira nem örültem neki. Itthon pont akkor újítottuk a lakást, csináltuk a babaszobát…  Hozzáteszem még én is elég sokat segítettem ( festettem, takarítottam stb. ) de a baba nem akart kibújni. Eljött a 41.hét magzatvíz vizsgálat … Vizem tiszta volt, de a dr. közölte, hogy akkor a mai naptól bent kell, hogy maradjak. Bent maradtam… csak teltek a napok de semmi jósló fájás, semmi… az NST se mutatott semmit… Egyik este a vacsi után elkezdtünk beszélgetni a szobatársakkal, nevetgéltünk… Egyszer csak éreztem valami szúró fájdalmat… Meg is ijedtem hirtelen, hogy mi ez.. el is múlt pár másodperc után… Gondoltam nem lesz itt semmi… De utána egyre többször éreztem ezt a fájdalmat és egyre intenzívebben. Akkor szóltam a nővérkének, ő azt mondta, hogy először fel kell, hogy rakjon NST-re és csak utána szólhat a dr-nak. Mondanom se kell, hogy az NST gép nem mutatott semmilyen fájást pedig én éreztem. Mondtam a nővérkének, hogy szóljon a dr-nak… Szólt neki, ő lejött a vizsgálóba és megnézte, hogy hogyan is állok. De csak 1 ujjnyira voltam nyitva. Visszaküldött a szobába, hogy próbáljak meg aludni és majd meglátjuk, hogy mi lesz, De a fájások csak erősödtek, nem voltak sűrűek… Este 22 órakor mondta a dr. nő, hogy akkor menjünk a szülőszobára, de az biztos, hogy ma itt még nem lesz baba. A szülőszobán előkészítettek ( beöntés stb. ) és utána felkötöttek az NST-re, de a gép még mindig nem mutatott semmit, pedig elég erős fájásaim voltak. A dr.nő minden órában rám nézett, hogy hogyan állok… Sajnos nem nagyon tágultam, így reggel 6-kor még mindig csak 1 ujjnyira voltam nyitva. Reggel 6:30-kor jött a váltás.. Egy 23 éves dr.nőt kaptam aki nagyon aranyos volt, mindig jött oda, hogy mi a helyzet, hogy érzem magam… Elkezdtem szép lassan tágulni… de csak nagyon lassan… Az órák meg csak teltek, de semmi… Burkot repesztett a dr.nő … de semmi… csak jöttek a fájások még mindig rendszertelenül… Már nem bírtam egyedül a fájdalmat és így édesanyám bejött és végig bent volt velem a szülőszobán. A párom nem jött be mert vért lát és neki ott vége. Édesanyámmal jó pár km-t lesétáltunk, de semmi. A dr. nő úgy döntött, hogy kapok oxitocint, hogy jobban táguljak… Sikerült kitágulnom este 18h-ra 5 ujjnyira, de sajnos a méhszájam nem akart eltűnni. Az oxitocin meg csak folyt és a fájásaim között nem voltak szünetek… 19h-kor a dr. nő ( 21 óra vajúdás után ) úgy döntött, hogy akkor császár lesz mert a méhszáj nem fog eltűnni. Nem nagyon örültem, hogy császár lesz belőle, mert természetes úton szerettem volna szülni. Betoltak a műtőbe ahol gerincbe kaptam az érzéstelenítést… És akkor elkezdődött… Vártam a csodát…

És akkor 2014. márc. 23-án 19:26 perckor megérkezett ő: Vuk Benjamin 3550 gramm és 54 cm-el a kisfiúnk.

ba

Megijedtem kicsit mikor kivették mert nem sírt fel… Nem is mutatták meg, egyből kivitték.. Kezdtem aggódni, hogy mi lehet… Egyszer csak hallom az én kisbabám sírását akkor túlzok inkább nyekergését. Pár perc múlva behozták megmutatni, nem hittem a szememnek. Ilyen kis csodát nem láttam még… Annyira szép volt és annyira kis pici. Köszöntem neki ő meg a kék kis szemeivel csak nézett rám… Nem tudom leírni, hogy akkor mit éreztem. Sajnos még bő egy hetet kórházban kellett lennünk, mert a picinek antibiotikumos kezelés kellett kapni. De hál isten 2014. március 30-án hazamehettünk. Ma már 6 hónaposak vagyunk, életvidámak és Ő a család szeme fénye!!!

Jó babavárást mindenkinek.

bar

 

Hirdetés

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..