Presztizs kérdés is lehet a családi rangsor. De kinek a legfontosabb? Ki-ki alatt áll családi viszonylatban? Hidd el, még ha nem is tudsz róla, de nálatok is van családi hierarchia. Hogy lehet ezzel együtt élni? A kötelező rossz vagy az alkalmazkodó jóhoz kell hasonlítani?

Amikor ezt a témát feszegetem akár családi, akár baráti körben, sosincs egyetértés. Soha. De nem úgy mikor a csapat két részre osztódik, és vannak az a és a b oldalúak, akik egyöntetűen egyetértenek egymással, csak a másik csapattal nem, hanem egyénként tér el teljesen a vélemény. Pontosan ezért tartottam fontosnak ezt a témát itt is felhozni, az én meglátásom, tapasztalatom megírni. 

Amikor beszélünk egy hieachriai sorrendről, a legutolsó légkör ami eszünkbe jut, az bizony a család. Vannak fogalmak, elképzelések, és persze tapasztalatok a családi légkörről, és persze ne feledkezzünk meg a mindent tudó, folyamatos és mindennapos társadalmi elvárásokról sem ami súlykolja belénk akarva akaratlanul minden platformon a saját maga igazát. 

Amikor ezt a témát családi légkörre értem, bizony a legtöbben szemöldököt összeráncolva vonakodnak a téma forszírozásától. Pedig kéne. Mert köztünk van, itt van, és ez egy olyan téma amivel bizony foglalkozni kell. Nézzünk egy teljesen átlagos, vagy inkább elfogadott családi képet az egyszerűség nemében. Apa egész nap dolgozik, Anya otthon van, tegyük fel két gyerekkel. Apa reggel elmegy dolgozni, este hazaér. A nettó időtartam amit hétköznap a gyerekek életében van, 2-3 óra. Jó esetben. Hiszen másnap óvoda, iskola, a pici meg azért fekszik korán, mert pici. Anya? Reggel felkel, ha van kis szerencséje melege issza meg a kávét, reggelit készít, s máris kezdődik az adok-kapok. A testvérrel, Anyával, a világgal. Nem öltözködik, nem azt veszi fel, nem úgy veszi fel. Természetesen egy ideig óráig bírja az ember, de bizony oda kéne érni időben ahová várnak. Szóval a végtelenségig ezt sem lehet hagyni, nem lehet húzni, ezért nyilván rászól az ember. S kezdődik. A hiszti, a nem akarom, a miért szólsz bele, s még sorolhatnám. Nagy nehezen eljuttok az intézménybe, futás a boltba. Bevásárlás. 

Nem, nem vesszük meg a 16. csokit, nem nem húzhatod meg a néni kabátját, és egyébként is kérlek szépen szállj már ki a zöldséges pult alól. Szóval, folytatódik. Ugyan úgy megy, nyilván, hisz így tanulja meg. Így érti meg hogy nem szabad, miért nem szabad, és fogat összeszorítva próbálod kedvesen elmagyarázni ugyan miért is mondod amit mondasz. Hazaértek, leteszed aludni, és főzés. Pici csend, pici nyugalom. Picit egymagad lenni. Nyugodtan meginni valamit, nyugodtan benézni a social media világába. Aztán a pici felkel, és sorolhatnám. Egész nap magyarázod, egész nap tanítod. Nem magadért, érte. Magától érthetődően teszed, hisz vállaltad, szereted, felősséggel tartozol. De mégis meddig? Meddig kell a  kötelező rosszat alakítani? Meddig szólj rá, mikor üvölts, ne adj Isten egy lehelletnyi popsira ütést is megengedhetsz? Miért nem elég ha rászólsz tizenötször, miért várja meg hogy üvölts? Mert gyerek. Mert feszegeti a határokat. A sajátját, és a tiédet is. Próbálkozik, mert ebből tanul. 

S ha lemegy a nap, mindenki hazatér, kezdődik a rangsor. Aki egész nap itthon van, aki nevel, aki rászól, mit sem ér fel a nap végi ajándékkal, aki jó fej, aki engedékenyebb. Édesapával.

-Szólj már rá!

-Én? Szólj rá te…

Kezdődik a hierarchiarhikus harc a nap végén. De tulajdonképpen mit is várunk? Ha üvölt, ha úgy szól a gyerekre ember legyen a talpán aki kibírja hogy ne szóljon rá. Hiszen a nap végén az 2-3 óra igen csekély ahhoz hogy ugyan azt a nevelési morált kapja tőle a gyerek mint attól aki egész nap vele van. De néha ugyan akkor kell egy másik hang, a nem megszokott, a kicsit komfortzónán túli, ami talán hatásosabb. De akkor hogy is van ez? Szóljon? Ne szóljon? Ha szól, hogy tegye? Ha kérjük, és megteszi miért érezzük hogy bizony nincs erre felhatalmazása? Hisz ugyanúgy szülő, ugyanúgy tanítja, védi, felelőséggel tartozik érte.

S ott a másik oldal. 

– Nekem ne mond meg hogy csináljam, nem te vagy itthon velük egész nap. -jogos-

-Nem, én hajnal óta estig dolgozom, és ugyanúgy a gyerekem mint neked. -ezt is annak mondanám-

Vajon van az az arany középút ami békét teremt? Ami nem hagy rossz érzést semelyik félben? 

Nincs. Úgy gondolom ha nem egy neveltetést kaptatok, nem ugyan azt a szülői képet, ami két teljesen más családnál szinte esélytelen, nincs magától érthetődő konfliktus nélküli középút. Kommunikáció nélkül bizony nincs semmilyen út egy kapcsolatban.