szomorú
A kép illusztráció

Éppen most olvastam annak a kismamának a történetét, aki elvesztette a magzatát, és az orvosok „hülyének nézték”. Teljesen együtt tudok vele érezni, mert velem is hasonló dolog történt, és ezek után belőlem is kikívánkozik. A férjemmel már tíz hónapja próbálkoztunk, és annak ellenére, hogy minden létező vitamint szedtem, és a nőgyógyászati vizsgálat során mindent rendben találtak, nem akart összejönni a baba. Újra elmentem az orvosomhoz, aki hormonvizsgálatra küldött, a következő ciklusnál. Végre megnyugodtam, hogy sínen vagyunk, mindenképpen közelebb kerülünk majd a megoldáshoz, és a babához. És ahogy ez már lenni szokott, ha az embernek megnyugszik a szíve, akkor azonnal össze is jön.

Hirdetés

Egy szomorú történet! A magyar valóság!Már nem mentem el a hormonvizsgálatra, mert pozitívat teszteltem. Először nem akartam hinni benne, mert fél évvel azelőtt, napokon keresztül pozitívakat teszteltem, majd halványodni kezdett a teszt, végül megjött. Korai vetélés lehetett. Most is egy hétig nem mertem beleélni magamat, mert féltem, hogy ugyanaz fog történni. De aztán a teszt pozitív maradt, nem jött meg, így bejelentkeztem az orvosomhoz. Pont a születésnapomon voltam először orvosnál, és ott láthattam először a kicsikénket, aki akkor még csak egy petezsák volt. El sem tudom mondani, mekkora öröm volt ez a számunkra. Úgy éreztem, ez valami Isteni jel, hogy pont a születésnapomra kaptam Őt, mikor már majdnem feladtam a reményt. Aztán jöttek a problémák. két nappal az orvos látogatás után barnázni kezdtem, amitől nagyon megijedtem.

Azonnal bementünk a legközelebbi ügyeletre, ahol egy fiatal doki fogadott minket, aki kioktatott róla, hogy a fogadott orvosom kórházába kellett volna mennem (nekem meg azt mondták, hogy abba a kórházba kell mennem, ahova területileg tartozom), majd közölte, hogy ő nem lát semmi vérzést, (hiába mondtam neki, hogy effektív nem vérzek, hanem barnázok) ráadásul jól megijesztett, hogy elvileg 6 hetes vagyok, és üres a petezsák, szóval kezdjek el aggódni. A stílusa végig kioktató volt, lenéző, és meg vagyok győződve róla, hogy azt hitte, szórakozásból vagyok ott. Egy hét múlva idegesen mentem a saját orvosomhoz, (a barnázás után beszéltem vele, de azt mondta, ha abbamarad, akkor semmi baj, és ne menjek hozzá, csak egy hét múlva) ahol megnyugodtam, mert már ott volt a kis embrió a petezsákban, és erősen dobogott a kicsi szíve. Behívta a férjemet is, így ő is láthatta és hallhatta. Csodálatos pillanat volt. Két nap múlva vérezni kezdtem, így most már az orvosom kórházába mentünk, vasárnap este volt, ügyelet. Azt hiszem, nem kell mondanom, milyen ideges voltam, erre fél órába telt, míg megjelent egy életunt doktornő, arcán nagyfokú érdektelenség, fáradtság és unottság. Írt fel nekem Progesterone-t, és közölte, hogy ezen kívül semmi mást nem tud tenni, most várunk.

Egy szomorú történet! A magyar valóság!Még aznap este megkerestük az ügyeletes gyógyszertárt, és kiváltottuk a gyógyszert. Egy nap szünet után újra vérezni kezdtem, még jobban, már tampont kellett használnom. Ismét be az ügyeletre, ahol az orvos 10 másodpercig vizsgált, közölte, hogy még megvan a magzat, de a szívhangja már nem egyenletes. Ezek után tíz percig azon rugózott, hogy miért nem a saját orvosomhoz megyek. Mondom neki azért, mert magánrendelése ilyenkor nincs, és itt a kórházban sem tartózkodik, és én speciel most vérzek, nem két nap múlva. És nem akarta megérteni. Kérdeztem, mik az esélyeim, és mit tehetek, ő meg csak a vállát vonogatta. Igazából minden orvos csak a vállát vonogatta. Hazafelé felhívtam az orvosomat, aki számon kért, hogy miért nem mentünk azonnal az ügyeletre, mikor vérezni kezdtem – elvileg ágynyugalomra voltam ítélve, a kórház pedig tőlünk BKV-val másfél óra zötykölődést, kocsit pedig nem tudtunk keríteni, csak néhány órával később. – Erre kedvem lett volna visszakérdezni, hogy „Miért, ha két órával előbb megyek be, akkor két órával előbb vonogatja a vállát, és nem csinál semmit???” De természetesen az ember nem szeretne összeveszni az orvosával, akire „számíthat”… Ezek után haza mentünk, én lefeküdtem. Aztán hajnali egykor görcsölni kezdtem, sokkal erősebben, mintha menstruációs görcsről lett volna szó. Aztán elmentem wc-re, és a papíron észrevettem valamit, amitől azt hittem, hogy elájulok. Úgy nézett ki, mint egy sárga szőlőszem.

Én pedig tudtam, hogy „Ő” volt az. Kitört belőlem a zokogás, és fölébresztettem a férjemet is. Hajnalig együtt sírtunk, amíg el nem nyomott minket a testi-lelki fáradtság. Szinte egészen biztos vagyok benne, hogy az orvos már tudta jól, hogy vetélni küld haza. Másnap reggel bementünk a kórházba, hogy most mi legyen. Megvizsgált egy ötödik orvos, aki megerősítette, hogy elvetéltem. Mondta, hogy műszeres befejezésre lesz szükség. Szerettem volna minél előbb átesni rajta, így aznap délutánra beszorított. A férjem felhívta az orvosomat, hogy elmondja, mi történt, amikor is megint mi voltunk a hibásak, miért nem mentünk be azonnal (görcsökben fetrengve valahogy nem tudtam volna, utána pedig már nagyon jól tudtuk, mi történt, valamint nem hinném, hogy meg tudták volna akadályozni) A férjem úgy értette, hogy az orvosunk majd visszahív minket, ha túl vagyok a műtéten, de később kiderült, hogy az orvos várta a mi jelentkezésünket.

Egy szomorú történet! A magyar valóság!És ezek után jöttek a válogatott kínzások. Vért vettek tőlem a műtét miatt, közben egy közös helyiségben voltam egy mindenórás kismamával, akin éppen rajta volt a gép, amivel a baba szívműködését hallgatják. Olyan hangos volt, hogy majdnem berepedt a dobhártyám. Utána betettek egy kórterembe 3 kismamával, kettő már mindenórás volt, a harmadik pedig az ötödik hónap körül. Óránként bejöttek nővérek, kézi ultrahang készülékkel, és egyesével meghallgatták a babák szívhangját. Végül túlestem a műtéten, este nyolc körül már haza is mehettem. Óriási keserűség volt bennem nem csak a baba elvesztése miatt, hanem az orvosok viselkedése és nemtörődömsége miatt is, (és ez az érzés a mai napig megmaradt) mert bár elhiszem, hogy nem tudtak volna segíteni, hiszen korai vetélést általában valami kromoszóma hiba okoz, de az embertelen bánásmódot nem tudom megbocsájtani. Mindenki úgy tett, mintha hülye lennék, hogy orvoshoz megyek, mindenkinek az volt a fontos, hogy miért nem a saját orvosomhoz megyek, és egyáltalán, hogy merem őket munkaidőben munkával zavarni???? Képtelen vagyok feldolgozni, hogy a számukra ez egy futószalag az autógyárban, csak üres arcok vagyunk csupán. Nem érzékelik azt, hogy én azért megyek oda, mert az életem értelméért aggódok, őt szeretném megmenteni. Sajnos az ember teljes mértékig ki van szolgáltatva az orvosoknak. Tőlük, az ő jóindulatuktól függünk, és ez elég szörnyű érzés. Az orvosom a műtét utáni egy napban nem keresett, és hiába csörgettük.

Végül sms-t írtunk neki, amire újabb egy napig nem válaszolt. Azt hiszem, nem kell részleteznem, milyen érzés volt, hogy hirtelen már nem kíváncsi rám, pedig elég rendesen fizettem addig az „ellátásért”. A férjem hívta fel végül, mert én nem akartam vele beszélni. Ordítani tudtam volna, hacsak rá, vagy a többi „orvosra” gondoltam. Pillanatnyilag itt tartunk. A kontrollon minden rendben volt, most lehet újra próbálkozni. Őszintén megmondom, hogy rettegek. Nem csupán attól, hogy mindez újra megtörténik, hanem ezek után már tudom jól, hogy semmiféle emberségre nem számíthatok az orvosoktól, és ha újra baj lesz, ismét nem tudok tenni semmit sem a babámért. Más kismamák története sajnos megerősített ebben. Ez nagyon szomorú és elkeserítő. De próbálok pozitívan tekinteni a jövőbe, mert csak így lehet tovább csinálni. És őszintén reménykedem benne, hogy nemsokára anya lehetek.

Hirdetés