Gyűlölni és gyűlölve lenni, a mai naptól a történelmünk mindennapos részévé vállt. Mai napok nagy csatái a hetero és a homoszexuálisok közt. S mit tehetünk mi szülők a gyermekünk megóvása, de tisztánlátása érdekében? Akarja vajon mind a kétoldal egyöntetűen a békét, vagy mazohista hajlamú generáció lettünk?!

Emlékszem kisdiákként ahogy ültem az iskolapadban történelem órán, már akkor feltűnt a folyamatos üldözés, üldözöttség.Akár világtörténelemről, vagy éppen nemzetünkéről van szó, a történelmünk erre épült fel, szinte a génjeinkben van. Gondoljunk csak bele a boszorkányüldözésekre, a kereszteshadjáratokra, a második világháborúra, gondolom itt már meg sem kellene említenem Hitler nevét, hisz mindannyiunk javarészt rá asszociál a téma felvetésekor. Erre épült a történelmünk, így nem meglepő hogy ebben élünk, ez a jelenünk, s azthiszem nem árulok el nagy titkot ha azt mondom, valószínüsíthető hogy  ez lesz a jövőnk is. Valakit, valamit mindig üldözni, gyűlölni, megvetni, véleményt formálni, még ha az történetesen nem is éppen kért vélemény. Ilyenek vagyunk mi emberek. De vajon ez mennyire megengedhető a mai kor emberének, a 21. Században?

Nemzetek, etnikumok keveredése, vándorlása ma már nem az ördögtől való, teljesen hétköznapivá vállt hogy bizony szinte minden országban elég széles a paletta. S talán ez nem is baj. De ne felejtsük el azt, hogy bizony ez az elmúlt 15-20 évben lett ennyire radikális, tehát az elöző generációtol idegen ahhoz képest amiben felnőtt. Elvárható a múlt generációjától hogy tudjon, s akarjon alkalmazkodni egy új világhoz? Erre talán sosem kapjuk meg a megfelelő választ, hiszen nyilván ahány generáció, annyi féle válasz lehetőség, s még ott az egyéni vélemény is.

Emlékszem kiskoromban javarészt Édesapámmal töltöttem mindennapjaimat, így nyilvánval hogy ő a saját világnézetét, nevelési elveit, és a maga szerint jónak vélt világszemléletét adta nekem tovább. Ahogy én is teszem ezt, a saját gyermeikeimmel. De valahogy már mégis másképp. Ahogy böngészem napról napra a social média világát, egyértelműen kijelenthetem hogy az elmúlt hetek vezető témája a homoszexualitás lett. A világ örjöng s két részre szakadt. A már elfogadó, vagy éppen témában élő homoszexuális és azt toleráló, illetve az abszolut ezt megvető, tajtégzó másik oldallá.

De vajon mi szülők, egyéni véleményünk mellett, mit tehetünk? Mit mondjunk? Mivel teszünk jót? Kell nekünk erről külön beszélni hogy a gyermekeinkben egy általunk elfogadott normát felépítsünk, vagy teljesen természetesnek vélt nézőpont alapján döntsünk az említésre sem méltó kategóriához? Hiszen azt sem áll neki egy ember magyarázni hogy egy fiatal heteroszexualás pár miért csókolózik szabadon az utcán, vagy miért sétálnak kézenfogva a Duna-parton.. S ember legyen a talpán aki modern kori eszmékkel, de Isten hitben neveli a gyermekét, s nem hasad bellül szét, hiszen teljesen ellentmegy már a mi neveltetésünk, a mai nevelési elvekkel, s ha még Isten hitben is szeretnéd tartani gyermeked, olaj a tűzre.

Tombol a világ, őrjöng mindegyik oldal, a lelkem pedig lángol a gyermekeimért. Az üldözés, és az üldözöttség a mindennapjaink része, s valahogy fehér zászlót lengetve buzdít az üldözött közösség arra, hogy tudjuk nem szerettek minket, de bizony felvonulunk. Bizony híresztelem, nagy szájjal, agresszív marketingel, skandáló üvöltéssel hogy én szegény-szegény megvetett sorsú és eszményű ember vagyok, s sajnáljon minden és mindenki, de jó magam nem teszek ellene hogy ne legyek gyűlölve.

Én hiszem, és vallom gyermekeimnek pedig tanítom hogy a legnagyobb erő itt a földön, a szeretet. Szeretettel, elfogadással, a világot a sarkából kilehetne fordítani, s én heteroszexuálisként sem óckodom a téma felhozatalától, mert bár élesen szembe megy a neveltetésemmel, de elfogadom. Elfogadom, hisz engem is elfogadnak. Szeretem, mint embertársamat, hisz ő is szeret engem. Tisztelem, pedig ő nem tisztel engem. S itt látom az egészben a problémát. Ha tudom hogy egy olyan nemzet tagja vagyok, ahol ez annyira nem elfogadott, vagy ha el is fogadott, egy jóval konzervatívabb közösség tagja vagyok mint nemzettársaink, akkor nem mutogatom. Mert nekem fontos hogy elfogadjanak. Hiszen pontosan erre hivatkozva vonulnak fel, és Isten egyik ígéretének jelképét felhasználva reklámozzák azt, amiért ők maguk sem tesznek. “ Szivárványívemet helyezem a felhőkre, az lesz a jele a szövetségnek, melyet én a világgal kötök.” (1 Mózes 9:13-Biblia)

Miért kell produkálni az elfogadás reményében a másikat? Mert a génjeinkben van az üldözöttség, épp úgy ahogy az üldözés.

S mit tehetek én, a gyermeikeimért, egy jobb világ reményében? Mire tanítsam a gyermekem ezzel kapcsolatban, mit mondjak neki? Ember legyen a talpán aki tudja mi a jó, aki megtalálja az aranyközéputat, hiszen ugyanmár ki tud békéért könyörögni karddal a kezében?

Mi elfogadunk, de fogadj el bennünket te is. Tisztellek, de tisztelj bennünket te is. Amennyire természetes és egyértelmű hogy nem fogok mindenféle provokatív jelképpel a nyakamba akasztva a férjemmel kézenfogva vonulni az Andrássy úton üvöltve hogy heteroszexuális vagyok, fordított esetben miért nem természetes?

Miért gondolod azt hogy bárkinek is köze van hozzá, hogy mi a te nemi identitásod, mikor azt mondod téged sem érdekel másé?

Titkold, tagadd meg magad? Semmi képpen se tedd, hisz így gyönyörű a világ, hogy sokrétű, sokszínű. De ne skandálj, ne provokálj.

Miért van szükség hírverésre, káoszra, ha te a békére, és elfogadásra vágysz? Mert nem vagy békében magaddal, s félsz. S a legjobb védekezés a támadás, hisz erről szól az üldözés, s az üldözöttség, ami évszázadok óta a mindennapjaink része. Van esély egy nyugodt, boldog, elfogadó új világra ahol nem csak akarjuk, hanem meg is férünk egymás mellett, békében szeretetben, elfogadásban? Mind a kétoldalra szükség van ehhez úgy gondolom. Én szeretetre, tiszteletre, elfogadásra nevelem a gyermekeim, hogy mikor én már nem lehetek velük, talán erre tanítják majd ők is az unokáimat, akiknek már talán lesz esélyük egy szebb, új világra. Ahol megférünk egymás mellett. Keresztény az ateistával, fekete a fehérrel, hetero a homoval. Megszűnnek valaha a viharok? Nem hiszem. De a szivárványok sem. S a szivárványhoz bizony kell a jó és a rossz is. Az eső, és a nap is. Béke, elfogadás, és szeretet akkor lehet, ha mindkét oldal megteszi azt a bizonyos elsőlépést, tisztelve a másikat, akarva a békét. Nem skandálva, nem üvöltve, nem reklámozva. Szépen, csendben, elfogadásban, hálával egymás felé.