Még sajog az arcom a hatalmas pofontól. A vér az orromban már kezd megszáradni. Most már azt is tudom milyen, amikor úgy fejelnek le, hogy csillagokat látok.

A hajam még nedves. Leköpött. Pakolnom kell. De csak csendben, mert ha felébred és meglátja, kapom a következőt. Pakolok csendben, lábujjhegyen járva. Kicsit nehéz lehajolni, mert fáj a bordám. Nem értem, miért csinálta ezt, hiszen azt mondta, hogy szeret… Hogy soha senkit így nem szeretett még. Sőt, el is akart venni feleségül. Miért tette?!

Azt hiszem nem is a fizikai fájdalom a legrosszabb , a lelkem sokkal jobban fáj. Szemrebbenés nélkül megteszi , hiába az ígéretek , hiába a szavak. Semmi változás és én belefáradtam, pakolok és elhagyom.  Tudom , hogy nem lesz egyszerű ,  nem fog elengedni , de nekem akkor is mennem kell.

Már nem szeretem , nem kötődöm hozzá , csak a gyerekek miatt maradtam. De be kellett látnom , hogy ez nekik sem jó , így majd ők is ilyen férfiak lesznek , és én ezt akarom a legkevésbé. 

Most nincs itthon, pakolnom kell, addig kell eltűnnöm amíg lehet . Fogom a gyerekeket és vissza sem nézek. Tudom, hogy ennél többet érek , ennél többet érdemlek. Értékes ember vagyok, megérdemlem , hogy szeressen valaki , de ehhez magamat is szeretnem kell, de mellette nem tudom.

Előző cikkUndorító mi mászott elő a kislány játékából!
Következő cikkMilyen anya vagy??