2011.11.03-án kerültem be a kórházba, mivel arra a napra voltam kiírva. Eleinte úgy éreztem, hogy szenvedés lesz az ott eltöltött időszak, de így visszatekintve nem is volt annyira borzasztó. A társaság kellemes volt; az ápolók, szobatársak, orvosok mind kedvesek, barátságosak voltak. Csak apa hiányzott nagyon…

Hirdetés

2011.11.16-án reggeli NST után azt mondták, hogy ne egyek semmit, mert 7 órakor érkezik a főorvos, és megkapom az oxitocint. Izgultam, alig vártam már, hogy mi fog velem történni. Délben még mindig csak apró görcseim voltak, semmit sem jelentettek. Teljesen elkeseredtem, attól féltem, hogy császár lesz belőle.

2011.11.17-én hajnali NST-n nem volt rendben a pici szívhangja. Azonnal riasztották a főorvost, hogy baj van. Mondanom sem kell, engem már az ájulás kerülgetett, annyira féltem, hogy baja lesz a kicsikémnek. Szülőszobán feküdtem, ott vártam a dokit. Megérkezett, megvizsgált. Szólt az egyik szülésznőnek, hogy hozzon cukros infúziót, közben engem “leszidott” viccesen, hogy hogy mertem titokban 3 ujjnyira kitágulni? ( Előtte napon csak 1 ujjnyira voltam nyitva, de már a hatodik hónaptól).

Bekötötték a cukros infúziót, azt mondták, hogy azonnal hívjam apukát, mert itt fél órán belül gyerkőc lesz. Ez volt reggel 9 körül. Felhívtam apát, ő éppen a buszon ült, ment fogorvoshoz, időpontra. A szomszéd faluban tartottak éppen. Azt mondta leszáll, hazasétál, és anyukámmal már jönnek is negyed 10-re oda is értek. Anya kint a váróban sírt, várta a kisunokájáról a hírt.

Közben bekötötték az oxitocint is, 240-en ment, de még mindig semmi (de. 10 óra) felemelték 480-ra (de. 11 óra) még mindig semmi. 11:24-kor hirtelen a semmiből jött egy nagyon erős görcs. Megijedtem, már nem először.

Meghallgatták a picim szívhangját, minden rendben. Főorvos úr burkot repesztett. Onnantól kezdve talán még 1 perc sem telt el két fájás között. 11:37-kor felfektettek a vizsgálóra, doktor úr megvizsgált. Nagyon ideges lett, azt mondta, hogy a következő fájáskor nyomjak, ahogy csak tudok. Hirtelen fel sem fogtam, hogy most mi is van. Nem éreztem tolófájást sem, de mint utóbb kiderült, már látta a buksiját. Apa végig velem volt. Egyszer odahajol hozzám, hogy már látom a szöszi hajacskáját, és azzal a lendülettel már el is tűnt mellőlem. Meghallottam a gyönyörűségem sírását, és csak akkor eszméltem fel, hogy apa a szülőszoba egyik sarkában van, és sír. Úgy volt tervezve, hogy ő vágja el a köldökzsinórt, de a könnyeitől semmit nem látott.

Abban a pillanatban, hogy a mellkasomra fektették a Manót, elkezdtem hangosan zokogni, és szorítottam, amennyire csak lehet szorítani egy apróságot. A Csecsemős többször is rám szólt, hogy vinnie kell mosdatni, meg amit ilyenkor szokás.

Apa természetesen ment Bencével megörökíteni az első pillanatokat. Két órán át a szülőszoba előtt feküdtem, apa közben elment, és hozott nekem inni, és persze a kedvenc csokimat (Hyper).

Két óra elteltével a saját lábamon besétáltam a szobába, szobatársaim tágra nyílt szemekkel néztek, hogy már meg is szültem??????  Átöltöztem, leültem az ágy szélére, és megettem a csokimat.

Aztán a kórházi zárójelentésről tudtam csak meg, hogy a nyakára tekeredett a köldökzsinór. Apa pedig elmesélte, hogy azért sírt, mert még igaz, hogy csak a feje volt kint, de már sírt a pici, és megijedt, hogy valami baja van.

Nem kevés (pontosabban 2 hét) túlhordás után 2011.11.17. 11:38-kor megszületett Maroskövi Gábor Bence 3350 grammal és 51 centivel.

Azóta már lassan 4 hónaposak leszünk, és éjt nappallá téve csak kacagunk, és ücsörögni akarunk. A sétálásról nem is beszélve.

 

Hirdetés

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .