Milyen tusfürdőt vegyek, hányszor fürödjek még meg hogy ne érezzem magam mocskosnak miattad?

Undorodom magamtól, a te gusztustalanságod miatt. Megaláztál. Megütöttél, leköpködtél, rángattál, fenyegettél, nyilvánosan. Mond, van erre szánt tisztálkodási szer amivel megtisztulhatok utánad?

Emlékszem a szavaidra. Emlékszem mikor a földön térdeltem összekuporodva , és sikítottam segítségért, amit senki sem hallott meg. A hangodra, ahogy a lábaddal löktél s a gúnyos kacajodra ahogy mondod „ Na mi van? Senki sem fog segíteni?” Mikor részeg voltál hányszor emeltél rám kezet, levizeltél, másnap pedig sírva könyörögtél bocsássak meg. A szagokra, a félelmemre, a tehetetlenségre, a megvető tekintetekre mindazoktól akik tudták miben élünk. Sosem felejtem el.

Pedig azt hittem többször nem jön elő. Azt hittem mikor felszálltam arra a buszra hogy ezt magam mögött hagyhatom. Az erőszakot, a bántalmazást, a rettegést, a gyűlöletet. Egy héttel ezelőttiig.

Egy közeli kisvárosból mentem haza busszal, este. Elsők között szálltam, így igen nagy helyválasztékom volt, hát beültem a hátsó ajtó közelében. Utánam nem sokkal három középkorú hölgy jött fel a buszra, s mögém ült le a háromból kettő. A harmadik pedig az ülésemnek támaszkodva állva utazott. Elindulásnál már éreztem hogy ez így ebben a formában nem lesz rendben, mert a hölgy az ülésem karfáján, s a rajta lévő kezemen ült. Próbáltam először köhécselni, amit persze az amúgy igen nagy beszélgetési hangerőjük miatt nem hallott meg. Ekkor óvatosan megérintettem a vállát, s kedvesen megkértem hogy vagy üljön le, vagy álljon picit arrébb, mert nagyjából 5 perce a kezemen ül, s nagyon fáj.

Erre mind a három hölgy teljesen felháborodva, obszcén szavakkal degradálva, üvölteni kezdet velem, hogy mégis mit képzelek én magamról, ő nem ül le, mert hányingere van, és különben is ha zavar, akkor kérjek tőle bocsánatot és üljek a belső ülésre.

Teljesen ledöbbentem, s ezt szóvá is tettem, hogy én tisztelettel, normálisan megkértem, erre hogy lehet ilyen alpári módon letorkolni a másikat? Hiba volt. A hölgyek fél órán keresztül az utas társaim voltak, ez idő alatt végig rángatták az ülésemet, és a leszállási céljukhoz közeledve kétszer leköptek, illetve megütöttek, illetve kést mutogatva életveszélyesen megfenyegettek hogy a helyszínen megkéselnek.

S visszajött ugyan az a félelem, a keserű íz a számban, a rettegés hogy már sosem látom viszont a gyermekeimet, a férjem. Nem voltam benne biztos hogy hazaérek, s a buszon hiába utazott rajtunk kívül még nagyjából 20 utas, plusz a sofőr, senki sem segített. Arra sem néztek, mert féltek. Ők is.  

Tehetetlenül, ölbe tett kézzel kellett újból végig néznem ahogy bántalmaznak, ahogy megaláznak. Arcon köpnek, megütnek.

Ugyan az a keserű szájíz, az önkéntelen remegés a testemben, s a halál félelem.

Eltelt 8 év mióta felültem a buszra, és elhagytalak. S most egy hét, hogy leszálltam a buszról, ahol bántalmaztak. Még mindig ég a bőröm ahol hozzám értek, ahol leköptek. Még mindig szutykosnak érzem magam. Talán már sosem leszek tiszta. Rettegek bemenni egy dohány boltba, rettegek emberek közt mutatkozni, mert szinte látom magamon az erőszak nyomait, érzem hogy tisztátalan lettem. Miattatok.

Szeretnék segítséget nyújtani azoknak, akik ne adj Isten hasonló helyzetbe kerülnének, így a feljelentésem során a nyomozótól megkérdeztem ilyen esetben mit lehet tenni. Nagyon fontos, hogy mikor elkezdődik az incidens, a telefonotokon igyekezzetek minél előbb videó felvételt készíteni, ha megtudjátok oldani feltünés mentesen akkor úgy hogy az elkövetők arca jól látszódjon. S ne restelljetek rendőrt hívni, azonnal. Kötelességük kijönni, s az elkövetőket előállítani.

Ha te látsz ilyet, ne késlekedj, és segíts a másiknak! Értesísd a rendőrséget, s menj oda segíteni. Mert lehet hogy valakinek az életét mented meg vele.

S azoknak, akik már átéltek hasonlót, szeretném elmondani, hogy nem vagytok egyedül. Merjetek lépni, s védjétek magatokat. Nem a ti hibátok, akárki akármit is mond.

Nem mi vagyunk mocskosak, ha nem ez a világ az!