MEGOSZTÁS
Első történet
2012 nyarán döntöttük el párommal, hogy ideje belekezdeni a babaprojektbe. 9 hónap várakozás után megfogant a mi picurkánk. 2013 május. 7 hetesen egy szülinapi összejövetel alkalmával be is jelentettük a családnak. Csodás volt. Teltek a hetek, majd egy nap az esti órákban erősen véreztem. Nagyon megijedtem, kiabáltam páromnak, hogy jöjjön gyorsan. Hétvége volt, orvos nincs. Elmentünk a legközelebbi kórhába, Békéscsabára az ügyeletes nőgyógyászhoz. Megvizsgáltak és közölték a baba jól van a vérzést a méhlepény okozza, mert fedi a méhszájat, nem jó helyen van. Hazaengedtek, szigorú pihenést írtak elő és gyógyszereket szedtem. Veszélyeztetett terhes lettem így tovább nem dolgozhattam, pedig szerettem volna. 1 hónapig kellett nagyon vigyáznom magunkra, majd szépen lassan a méhlepény elvándorolt a méhszájtól a méh növekedésével. A továbbiakban minden rendben zajlott, jol voltam én és a baba is. Majd jött egy fordulat, 29 hetesen mentünk 4D re. Vártuk, hogy láthassuk a babánkat, rátapadtunk a monitorra, nagy élmény volt. A vizsgálat vegén közölte a doki, hogy beutal minket a Debrecenbe genetikai vizsgalatra, mert latott valamit ami neki nem tettszik. Teljesen lelombozodtunk, a beutalón az volt…”down sindroma” kizárása miatti vizsgálat kerese. Napokig feszültek voltunk, majd eljött a nap amikor Debrecenben megvizsgáltak és közölték, nincs gond a baba jól van, semmi ok az aggodalomra. Az a megkönnyebülés amit akkor éreztünk, felemelő volt.
Majd eljött a nagy nap, 37 hét+6 naposan. 2014.01.04. Hajnal 3 órakkor felébredtem, kisebb fájdalmakat éreztem amik elmúltak majd ismét jelentkeztek. Nem igazán tudtam, hogy ez most mi. Annyira nem volt erős és tudtam még aludni. Reggel 8kor ébresztettem páromat, mivel szombati nap volt ünnepek után még a karácsonyi leállás tartott. Mondtam neki, fájdalmakat érzek, 10 percenként. Ő erre fordult egyet és aludt tovább. Kérdeztem:” hallottad, amit mondtam?” Rám nézett és mondta:”szerinted a baba? Igen, feleltem. Jó esélyünk van rá. Anyósoméknál laktunk még akkor, mert éppen költözés közepette voltunk. Kérdeztem tőle hogy szerinte mi lehet, jósló vagy éles már. Nos nem lettem okosabb, így elmentem letusolni. Előszedtem a két utazót amik már rajtra készen álltak. Aztán indultunk. Fél10re értünk be a Mezőtúri szülőotthonba. Megvizsgáltak, akkor már 4 cm-re ki voltam tágulva. Jelzem a fájások elviselhetőek voltak, mint egy normál mensi görcsök. Labdára ültettek, a szülésznővel jót beszélgettem. Mondta hogy nézzem az órát hogy jönnek a fájások, ez volt 12 óra előtt 5 percel. 2 percesek voltak. Gyorsan fel a vizsgálóágyra, hívták az ügyeletes dokit, mivel az orvosom be se ért volna. Burkot repesztett, majd áfeküdtem a szülőágyra, kaptam oxitocint, igazából nem tudom minek. 15 perc múlva már a hasamon volt a picilányunk. 2850 gr és 48 cm. Aztán hirtelen elvitték és inkubátorba tették mert kék volt a teste. Párom ez idő alatt hazament mert a cumisüvegeket otthonhagytuk, de nem ért vissza. Igaz nem is akarta láni a nagy jelenetet.
Nagyon boldogok voltunk. Új érzés öntötte el a szívünket, lelkünket. Szülők lettünk. 2 óra hosszat töltöttem a szülőszobában, majd átvittek egy szobába. Behozták a Lilient, és cicire raktuk. Egyből ráerzett a lényegre, de később mégsem ment. 3 hónapos koráig küszködtem a szoptatással, minden lehetséges forrást kipróbáltam ami segíthetett volna de sikertelenül. Maradt a tápszer. Szorongtam ettől, hogy nem tudom szoptatni, de rádöbbentem, hogy ez legyen a legnagyobb problémánk, hogy tápszeres. Szépen növögetett, okosodott, fejlődött és mára már kész kishölgy. 3 éves.
16357359_10208545624659267_1265731886_o
Második történetem úgy indult, hogy 2 gyermeket terveztünk.
A kislányunk 3 éves korára szerettük volna a kistesót, de a picike úgy döntött ő hamarabb jön. 2015 októberében. 10 hetesen, karácsonykor jelenetettük be a családnak. Boldogok voltunk és egyben izgatottak. Majd a 12 hetes genetikai ultrahangon közölte velem az orvosom, hogy ismét fedi a méhlepény a méhszájat. Vérzésem most nem volt, de veszélyeztetett lettem emiatt. Az akkor 2 éves kislányom mellett nem volt egyszerű az óvatosság. Jobban is megviselt ez a terhesség mint az első. 20-ik hétig rosszul voltam, hánytam, émelyegtem. Mondtam is páromnak hogy vagy egy nagyon hisztis kiscsajszink lesz vagy picifiú érkezik a családba. 20 hetes genetikai ultrahangon kiderült hogy kisfiú. Azt a boldogságot le se tudom írni amit akkor éreztünk. Egy kislány és egy kisfiú. Jobban nem is sikerülhetett volna, úgy lett ahogyan terveztük. Teltek a hetek, jól voltam én és a baba is. Aztán egy nap fájdogált a hasam az aut követő éjszaka pedig már görcsöket éreztem de utánna elmúlt, viszont a közérzetem nagyon rossz volt. Mentem a védőnőmhöz tethesgondozásra, elmondtam neki mi volt előző nap. Aztmondta sürgősen menjünk be a kórházba. Békéscsabáa mentünk. Megvizsgáltak és bent is tartottak. Méhösszehúzódások és sorozatos keményedések voltak, de szerencsére a méhszáj zárt volt. Infúzios kezelést kaptam, magnéziumot.
9 napig voltam kórházban, ezidő alatt a kislányom összezavarodott, nem ertette miért nem vagyok vele. Borzasztóan hiányzott nekem is hiszen mindennap együtt voltunk. 35 hetesen kerültem haza, továbbra is pihennem kellett, a család segített a teendőimben. Éppen 37 hetesen keddi napon, délután Lilikével mesét néztünk, feküdtünk az ágyon és az egyik pillanatban nagyon fura érzésem lett, megmozdultam és elöntött a víz. “Istenem ez a magzatvíz” kiáltottam fel. Délután fél4 volt. Rögtön hívtam páromat, ő rohant haza. Anyósom is rohant segítségünkre. Fájást nem éreztem. Letusoltam, párom előszedte a két utazót és már mentünk is Mezőtúrra. Lilikém ismét kétségbeesett, hogy anya megint hova rohan el. Beértünk 5 óra felé. 2 cm-re tágultam ezért még várnunk kellett, de akkor már erős fájásaim voltak. Hirtelen 2 percesek lettek, szinte összefüggőek. Labdára ültem, de borzasztó kint éltem át, a bordásfalba kapaszkodtam és hogy ne kiabáljak szorítottam a fogam. 7 órakkor megvizsgáltak és úgy tűnt jöhet a baba. Kaptam oxitocint. Majd jöttek a fájások erősebben má nem bírtam tartani. 19:20 megszületett a kisfiam, Milán. 3270 gr 50 cm. Boldog voltam, hogy vége van. Páeommal együtt örültünk hogy milyen hamar túlestünk a szülésen. Igaz sokkal rosszabb volt mint az első szülésem. Rövidebb de intenzívebb.
Odanyújtották hozzám a picit megpusziltam a kis arcát és elvitték. 2 óra hossza megfigyelés után bevittek a szobába. Pihentem, a kicsit nem hozták be hozzám, nem raktuk cicire. Éjszaka 2szer felkeltem kisdolgomat elvégezni. Reggel is próbáltam de iszonyatosan szédültem, nem tudtam felálni. Erős hányingetem volt. Kaptam pár falat reggelit, hátha segít. Hiazen már 1 napja nem ettem. Csak teát ittam. Nem segített, elkezdtem hányni, nem egyszer nem kétszer. Folyamatosan. Már nézni se volt jó mert nem jól látam, nem tudtam elmondani mit érzek. Rosszul voltam. Az orvosok tanakodtak, majd közölték velem hogy átszállítanak Szolnokra a Hetényi Géza kórházba. Akkor még tudatomnál voktam, megillyedtem hogy a picivel mi lesz. Nem tudtam róla semmit. Délután vittek is. Elősször a nőgyógyászatra kerültem, ott tötöttem az éjszakát, nagyon rosszul voltam, hánytam, és már mozdulni se tudtam a szédüléstől. Éreztem az egész jobb oldalamon, a fejemtől a talpamig hogy zsibbad. Szörnyű volt. Reggel vittek, hoztak, többféle vizsgálaton estem át. Majd csináltak agkoponya CT-t, ezután, agykoponya MR-t. Ami már egyértelműen kimutatta hogy nagy a baj. Agyvérzés, plussz a bevérzett részt körülvettem egy ödéma. Persze velem ezt nem közölték csak fél füllel hallottam valamit. Visszavittek a nőgyógyászatra és utánna ávittek a neurológia osztály intenzív szobájába. Ekkor már ott volt velem a párom is.
A jobb oldalam lezsibbad, nyelészavarom, és légzészavarom volt. Hánytam és szédültem, kettőslátásom volt és mintha hullamzott volna minden körülöttem. A szemem nehezen tudtam kinyitni. Kommunikálni már szinte lehetetlen volt velem. Infúziókat kaptam a nap minden órájában. Katétert raktak. A külvilág kissé megszünt. Pár nap mulva ereztem, hogy a cicim feszül, érintésre fáj. Párom szólt az ápolóknak hogy valami nem ok. A szoptatás elmaradása miatt a cicim bedurrant, tanakodtak a dokik hogy mi legyen. A babát nem hozhatják át hozzám, mivel gyógyszereket kaptam nem lehetett szoptatni. Úgyhogy kezdetét vette az apasztás, kegyetlen volt ahogy ki kellett nyomkodni a csomókat és lefejni azt a kis tejet ami gyulladást okozott. Mindemellett tartott még a hányás is és a fejemet mizditani se tudtam. Napokig jegelni kellett a melleimet. 5 nap után átkerültem egy kórterembe. Ott már kicsit jobb volt mert tudtam hogy innen már csak hazamegyek. Enni és inni nagyon nehéz volt mert a jobb oldali zsibbadás nyelészavart is okozott. Minden nyelés egy küzdelem volt. 2 hét után felültettek, jó volt és egyben rossz is. Rögtön hánytam. Ezután kezdődött a fizikai felépülésem. Lelkileg meggyengültem, ekkor már tudatában voltam annak hogy mi történt. A kisfiamat 1 hét után engedték haza mert ő is kapott infúzíót, gyulladást találtak a szervezetében. Erről én nem tudtam. A kislányom teljesen összezavarodott, nem értette hogy miért csak a kisöcsi jött haza, anya miért nem. A családban van pszhilogus és mindennap beszélt velem telefonon, higy segítsen kilábalni a lelki problémámból. A felülés után pá napra lábra állítottak, nem is gondoltam hogy ennyire nehéz lesz. Teljesen lefőttem de boldog voltam hogy alakulok. Viszont a hányás nem múlt és a kettős látás sem. A zsibbadás is fennált. A párom mindennap jött hozzám pedig 100 km-re laktunk. Ő segített nekem járókerettel sétálni, lefürödni. 4 hét után hazaengedtek, mert a javulás ugyan elkezdődött de látták hogy abban a környezetben nem javulok tovább. Nagyon magam alatt voltam. Kűzdöttem a rosszuléteimmel és a lelkivilágommal is. Hiányoztak a gyerekek, de többnyire csak a kislányom. Fura volt hogy a kisfiam nem érdekelt. Párom készített róla képeket, megnéztem és ennyi volt. 2016. Július 29-és engedtek haza. Akkor még gyenge voltam, járokerettel sétáltam, szédültem, hánytam, és zsibbadtam is. Szóval minden tünet megvolt még. Itthon gyorsabb ütemre váltott a javulásom.
A picifiamat megláttam élőben és egyböl nagy szerelem lett köztünk. 1 hónapos volt már ekkor. Boldog voltam és csak sírtam hogy újra itthon vagyok. Teltek a hetek és egyre jobban lettem. A járokeret már nem is kellett, a bútorokba kapaszkodtam és a amibe tudtam. A tünetek szépen lassan múltak. A kinti séták alkalmával a babakocsi volt a járókeretem. Sokat sétáltunk 4esben. A mi kis családunk. Párom sok energiát fektetett az elmúlt időszakban. Meg kellett bírkóznia a kislányunkal egy újszülöttel és velem is. A család amiben tudott segített. Szeptember elsejétől már egyedül láttam el a gyerekeket. A házimunkában még volt segítségem, párom személyében, de ekkor már muszály volt dolgoznia. Ma már egész jól vagyok és mindent meg tudok csinálni amit egy anyukának kell. Gyerekek, háztartás, vásárlás, főzés. Bármi….. 🙂

Boldog vagyok hogy ilyen szuper családom van! A kislányom most 3 éves, Lilien. A kisfiam pedig 6 hónapos, Milán. Kitöltik a napomat, imádom őket! 🙂

Hirdetés

Köszönöm hogy elolvastátok történeteimet!

Hirdetés