Kedves Kisbaba Napló! Kérlek titeket, név nélkül tegyétek ki a történetemet, előre is köszönöm! Mivel már kétszer megosztottam veletek a babáért folytatott küzdelmem történetét, így gondoltam a harmadik fejezetet is leírom. Lehet, hogy már nem sokan emlékeznek a történetemre – mert sajnos sok hasonló van – de én voltam az a kismama, aki a 7. héten elvetélt, majd a kórházban a műtét előtt/után mindenórás kismamákkal tette egy szobába… és itt jön a folytatás… Februárban történt a vetélés, majd az orvos tanácsára egy hónapot vártunk, majd miután mindent rendben talált, arra biztatott, hogy az legyen a cél, hogy minél előbb teherbe essek, mert most úgyis dübörögnek még bennem a hormonok. Hallgattunk rá, majd május 1-én, Anyák napján pozitívat teszteltem. Az öröm legalább akkora volt, mint a félelem… újra magam előtt láttam a szörnyűségeket, amin keresztül kellett mennem… de igyekeztem mindenre felkészülni. Vártam kb. 2 hetet, és utána elmentem az orvosomhoz. Ő az utolsó menstruáció és a pozitív teszt alapján azt mondta, hogy már nagyobbnak kellene lennie a prücsöknek, de menjek vissza egy hét múlva. Egy nagyon hosszú és stresszes hét után vissza mentem, ott pedig közölte, hogy nem néz ki jól a petezsák, aszimmetrikus, és szikhólyag sincs sehol. Adott időpontot, hogy vasárnap feküdjek be a kórházba, és hétfő reggel megcsinálja a műtétet. Atomjaimra hullva léptem ki a rendelőjéből, és elmondtam a férjemnek a rossz hírt. Vasárnap bementünk a kórházba, ahol estére egyedül voltam a szobában, ami nagyon jól esett. Mikor este hívtak, hogy feltennék a méhszáj-tágítót, az ügyeletes orvos megvizsgált, és ő már látott szikhólyagot a petezsákban, ráadásul nőtt is a kicsi, szóval lefújta a műtétet, és pedig másnap haza mentem. Az orvosommal azt beszéltük meg, hogy két hét múlva megyek vissza hozzá. Mikor két hét múlva megnézett, akkor már volt kis pulzálás odabent, viszont a méretei legalább 2-3 héttel el voltak maradva attól, amilyennek lennie kellett. Aztán egyik nap elkezdtem barnázni. Akkor pedig tudtam, hogy vége. Az előző vetélésem is barnázással kezdődött, a progeszteron mit sem segített. Elmentem az ügyeletre, ahol egy fiatal doki vizsgált meg, aki hülyének nézett, mutogatta nekem a kacsát, hogy ott bizony semmi vérzés nincs, nem tudja miről beszélek. Aztán hüvelyultrahangot csinált, és ő már nem látott szívműködést, vér-áramlást sem… De látszott rajta, hogy határozatlan, azt mondta, hogy várjunk két napot, és akkor jöjjek vissza, hátha… láttam rajta, hogy fél kimondani a döntő szót, és inkább kínoz még két napig, csak hogy egy másik orvos mondja ki az ítéletet. Ordítani tudtam volna. Vizsgálat után pedig megmutattam neki a papírtörlőt, amin már igenis látszott a vérzés, ő pedig megvonta a vállát. A következő két nap szörnyű volt, főleg azért, mert minden egyes pillanatában tudtam, hogy mi vár rám. Visszamentünk két nap múlva, mikor a főorvossal volt szerencsénk találkozni, aki egyáltalán nem értette, hogy fiatalabb kollégája miért nem tartott bent. Mondtuk neki, hogy mi sem tudjuk, nem is értettük… bár én már elég sok dolgot nem értek. Ő is megvizsgált, és sajnos egyértelművé vált, hogy nincs élet odabent. Felvett az osztályra, másnapra pedig kiírt műtétre. Este ismét egyedül voltam egy szobában, aminek nagyon örültem. Késő este hívtak, hogy felteszik a méhszáj-tágítót, mivel nem indult meg a vetélés. Valami szörnyű volt. Nekem nagyon fájt, utána pedig éjszaka úgy görcsöltem, hogy kiflibe hajolva mentek ki a nővér-szobáig, hogy kérjek valami gyógyszert. A nővér azt mondta, hogy ha van nálam algopiryn, akkor azt vehetek be… (ha van nálam???) Úgyhogy vettem be. Másnap reggel jött be az a nővér, aki felvett az osztályra, és mondta, hogy hallotta, este baj volt… és hogy miért nem vettem be a gyógyszert, amit direkt a görcsökre adnak. Mondtam neki, hogy nekem csak Xanaxot adtak, ami tudtommal nyugtató. Erre mondta, hogy görcsoldót is adtak, sőt én még vissza is akartam utasítani. (Később kiderült, hogy összekevert egy másik hasonló műtétre váró kismamával) Ezen vitáztunk egy percet, aztán feladtam, hagy nézzen hülyének, ha az jól esik… Reggel beköltözött hozzám két kismama, akik genetikai mintavételre jöttek, és egy harmadik, aki pedig a nem kívánt terhességét akarta megszakítani. Fél egy körül műtöttek, majd mikor a szobatársam sorra került volna, bejött az orvos és közölte, hogy telefonált nekik az igazgató, hogy be kell zárniuk a nőgyógyászati kisműtőt, mert másik osztályon sürgős műtét lenne, és nincs elég aneszteziológus, és műtős, így át kell oda menniük, majd ha végeztek, akkor az egész társaság visszajön majd ide… két órával később jutott be a műtőbe, én pedig szörnyen éreztem magamat… folyamatosan az járt a fejemben, hogy ott van a testében egy egészséges, 11 hetes magzat, aki még nem tudja, hogy néhány perc múlva kitépik az anyaméhből, és meg fog halni… Én pedig másodszor fekszem itt az ágyon, és imádkozom a csodáért… Mikor haza mentem, két napig véreztem, aztán mintha elvágták volna. Az előző esetben is így volt, úgyhogy megnyugodtam, de két nap múlva barnáztam, aztán kicsit erősebb vérzésem volt, akkor úgy gondoltam, másnap visszamegyek a kórházba, ha nem javul. De másnap már semmi nem volt, így nem mentem. Azt olvastam, hogy elvileg a műtét után 2 hétig még előfordulhat ilyesmi. Nos… pillanatnyilag itt tartok. A főorvos, aki utoljára vizsgált, azt mondta, hogy ezek után most már többféle vizsgálatot is el kellene végezni, mielőtt egy újabb terhességbe bele vágnék. Nem akartam mondani, hogy én már az első után is nyitott voltam erre, de az orvosom azt mondta, hogy „ilyen nagyon gyakran előfordul, a következő terhességemnél semmivel sincs több esélyem arra, hogy megint baj lesz…”… na persze kevesebb sincs. És ez most a továbbiakban nem elég jó ajánlat a számomra. Tudom, hogy nekik csak egy számadat az, hogy egy nő hányszor vetél el. Ők nem tudják milyen heteken, hónapokon keresztül gyomorgörccsel élni, hogy ha kimegyek a vécére, vajon barnázok-e? Nem tudják, milyen megaláztatásokat kell elviselni a kórházban, és milyen érzés, hogy bár van saját orvosom, azt elmúlt fél évben 8 különböző orvos látta az intim részemet, mert ha az orvosod napokig nincs a kórházban, akkor „aki kapja, marja” alapon megy a műtét. Undorodom ettől az egésztől. Még soha nem éreztem magamat ilyen távol az anyaságtól, mint most. Eljutottam arra a pontra, amikor már el sem tudom képzelni, hogy egészséges, életerős babát lássak a monitoron… nem tudom elképzelni, milyen lehet, amikor el kezd nőni a pocakom… nem tudom elképzelni, hogy a kezembe tartom. Ha most a terhességre gondolok, csak néhány hétnyi agónia jut róla az eszembe, amely aztán valamelyik kórház műtőjében ér véget, egy szánalmas, kiégett emberi roncsot hagyva maga után, aki én vagyok… Sokszor mondják, hogy egy baba egy igazi csoda… szerintem néha nem is tudják, hogy mennyire igazuk van. Én pillanatnyilag úgy látom, ha egy baba megfogan, és egészségesen növekszik, azt tényleg egy Isteni csoda. Annyi de annyi mindennek kell stimmelnie, annyi bolygónak kell együtt állnia, hogy ha mégis megtörténik, akkor annak valami célja van… azoknak a babáknak valami céljuk van a földön… Egyszer talán nekem is adatik egy ilyen csoda. De addig is most hosszú hónapnyi pihenés jön, és vizsgálatok… már csak együttműködő, hozzáértő orvos kellene találni, aki nem csak kliséket pukkongat, hanem segíteni is szeretne. Az előző írásomat így fejeztem be: „próbálok pozitívan tekinteni a jövőbe, mert csak így lehet tovább csinálni. És őszintén reménykedem benne, hogy nemsokára anya lehetek.” … Most már tudom, hogy még nagyon-nagyon messze van a pillanat, mikor anya lehetek… sőt, szerencsés vagyok, ha valaha is az lehetek. Köszönöm mindenkinek, aki végig olvasta!

Hirdetés
Hirdetés