Barnabásom így alussza álmát

Barnabásunk egyedül alszik el. (Pontosabban a kis oroszlánjával, ami nélkül élni nem lehet.).

Hirdetés

Azoknak, akiknél sosem volt gond az alvás, akiknek a kezdetektől egyedül alszik el a babájuk és a hosszú, gyakran több órás ringatásokban sosem volt részük, furcsa lehet, hogy ennek egy bejegyzést szentelek. Az a szülő azonban, akinek hozzánk hasonlóan minden altatás egy tortúra volt, tudja, hogy miért nagy szó ez: megtanult elaludni. Hiszen a babáknak mint minden mást, ezt is meg kell tanulni, meg kell tanítani.

A tanításra sok módszert ajánlanak különböző szakemberek. Szinte mindet olvastam, de egyiket sem alkalmaztam. Azt ugyanis mindegyik leszögezi, hogy ha sír a baba, akkor sem szabad kivenni a kiságyból. Na ez nekem nem menne, így meg sem próbáltam.

Fél éves koráig ringattuk, gyakran órákat. Barnabás ekkor már közel nyolc kilót nyomott, görccsel a karomban már nem volt olyan meghitt és romantikus a ritmikus hintázás. Ezután jött a nagy ágyon, anya vagy apa mellett, ráérősebb estéken kettőjük között, simogatásukat élvezve elalvás. Volt, hogy öt perc kellett ahhoz, hogy álomba szenderüljön és vihessük a saját kis ágyikójába, de az is előfordult, hogy másfél órát vártunk az álommanókra. Mégsem vágytunk igazán arra, hogy megtanuljon egyedül elaludni. Nem siettettük a dolgot.

Élveztük, ahogy kezünket szorítva, minket ölelve lassul és mélyül a szuszogása. Mosolyra derített, ahogy elnehezülnek hosszú szempillái, ahogy le-lecsukódnak őzike szemei, majd megadják magukat az álommanók hozta álompornak. S ahogy elernyednek aprócska kezei, ahogy megszabadul kis oroszlánja ujjai szorításától. Ha sok dolgom volt, rögtön vittem be az ágyikójába, de többnyire engedtem inkább a csábításnak és hosszú percekig gyönyörködtem a félhomályban az angyali arcocskában. Láttam rajta, távol jár már, mégis érzi, hogy ott vagyok vele, vigyázok rá, őrzöm álmát.

Életem legmeghittebb estéi voltak ezek. Egy kicsit sem éreztem tehernek, inkább szeretettel gondoltam arra, hogy karjaim közt érzi magát biztonságban, hozzám simulva, szívdobogásomat hallva tudja nyugodtan álomra hajtani a fejét. Ezért is érzek a büszkeség mellett szívszorító fájdalmat… A büszkeség mellett ott szunnyad a szívemben a fájdalom, furcsa kettősség ez. Felidézem a pillanatot, amikor még hozzám bújva, karjaimban, majd karjaim óvó ölelésében, kezem melegével a kis buksiján aludt el – és hiányzik. A visszaemlékezés után ezek a pillanatok bekerülnek a múlt emlékei közé. Tudom, mindez már örökre a miénk, ha el  is múlt, el nem veheti senki. Ettől a gondolattal a fájdalom elillan, helyét visszaköveteli magának a büszkeség.

Átadva magam akaratának odasétálok “kis nagyfiam” ágya mellé, s csakúgy, mint amikor mellettem feküdt, ámulattal nézem angyali arcocskáját. Megpuszilom meleg, bársonyos kis pofiját, keze ügyébe készítem kis oroszlánját. Lefekszem én is. Büszkén. 🙂

 

 

A teljes bejegyzésért kattints a www.barnabassalazelet.blogspot.hu-ra.

Hirdetés

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .