A SZÜLÉS LEFOLYÁSA

Elérkezvén a szülés ideje, gyorsan hozzáláttak a szülőágy elkészítéséhez. Erre lehetőleg fűthető helyiségben került sor. A múlt században az volt az általános gyakorlat, hogy földön szültek. Vannak adatok rá, hogy a csupasz szalmán (szénán), a század vége felé már gyakoribb, hogy ócska ruhadarabokat, esetleg használt lepedőt terítettek erre, olyasmit, amiért nem volt kár, ha összefenődik. E gyakorlatot hiedelmekkel, bibliai példákkal is indokolták: a földön gyorsan és könnyen meglesz a gyermek, a Kisjézus is szalmán (széna között) jött a világra. A képzett bábák tevékenységének eredményeként századunk elejétől már az ágyban történő szülés általánosabb. Továbbra is szempont maradt azonban, hogy az ágyneműt megkíméljék. A harmincas évektől az okleveles szülésznők gondoskodtak gumilepedőről.

Valakit gyorsan elszalajtottak a bábaasszonyért. A múlt század közepén már a legtöbb falunak volt egy, a pap előtt felesküdött bábája, valamelyik szegényebb, helybéli talpraesett asszony személyében, aki természetesen csak gyakorlati tapasztalatokkal rendelkezett. Bár a közegészségügyi vezetés a hetvenes évektől egyre nagyobb erőfeszítéseket tett a falusi bábaviszonyok javítására, az ún. cédulás (tisztiorvosi kiképzésben részesült) és okleveles (bábaképzőt végzett) bábák mellett az ország elzártabb vidékein még a századfordulón is működtek parasztbábák. A bábaasszonyon kívül szóltak a menyecske anyjának, s ha egy fedél alatt laktak, jelen volt az anyós is. Az előbbi végig lánya körül foglalatoskodott, míg az utóbbi inkább az újszülöttel kapcsolatos tennivalókban segített. Mellettük a hírre mindig összefutott néhány idősebb rokon és szomszédasszony. Az apróbb-nagyobb gyermekeket s a férfiakat távol tartották a háztól. Amíg a bába megérkezett, vizet melegítettek, az asszonyról lesegítették felsőruháit, legtöbbször ing és pendely (vagy alsószoknya) maradt rajta. Általános vélemény volt, hogy az asszonyt sétáltatni kell a szobában, ameddig csak lehet. Közben biztatták, üsse, rúgja, ami elékerül. Elterjedt volt még a két világháború között is, hogy – főleg növényi kellékek felhasználásával – gőzölték, füstölték alulról, s a meleg ülőfürdő alkalmazása nem volt ritka. Belsőleg hasznosnak tartottak főzeteket, oldatokat, legtöbbször pálinkát, bort használván hozzá. A pálinka egyébként általános gyógyszer volt ilyenkor, nemegyszer a bábák javallatára.

Az erős, görcsös fájdalmak enyhítésére meleg borogatásokat tettek a nő hasára, keresztcsontjára. A bábák tevékenységét mindenkori felkészültségük határozta meg, azonban bizonyos fokig alkalmazkodniuk kellett a páciensek elvárásaihoz is. Például általában igényelték, hogy a szülésznő kenegesse a vajúdó keresztcsontját, hátát. Egyes vidékeken úgy tartották, nem jó mechanikus beavatkozásokkal siettetni a szülést, 18„hagyni kell, hogy magától kijöjjön a gyerek”. Másutt a bába kézzel igyekezett tágítani a méhszájat. A kitolás megindításához sokan szükségesnek tartották, hogy a nő hasát masszírozza, nyomkodja jó erősen, ettől a gyerek lejjebb megy, sőt, ha nem jól feküdnék, megfordul. Hasonló célból szokás volt az, hogy az asszonyt fektében, combjainál tartva, vagy hátulról a hóna alatt megemelve, háromszor jó erősen megrázták.

A kitolási időszakban jelentős szerepet tulajdonítottak az asszony testhelyzetének. A tanult bábák felvilágosító tevékenysége ellenére, sokáig tartotta magát a nézet, hogy fekve nehezebb a szülés, avagy „kinek hogy kívánja a teste”, úgy szüljön. A múlt század végén leggyakoribbnak az ülve szülés látszik. A nőt két, egyik végükkel V alakban összetolt kisszékre ültették, lábait szakajtókkal, kosarakkal feltámasztották, és miközben a segédkező asszonyok támogatták őt, a bába eléje térdelve várta az újszülöttet. A palócoktól vannak ugyanebből az időből adatok arra, hogy gyermek-állószéken ülve szültek. Nehéz szülés esetén előfordult, hogy férje ölébe ültették a vajúdót, aki részint tartotta, részint átölelve az asszony derekát, segített a gyermek kitolásában. Inkább a magyar nyelvterület keleti feléből vannak adatok a térdeplő helyzetben történő szülésre. Az asszony előre hajolva valamiben megkapaszkodott, vagy egy széken ülő nő ölébe dőlt, s a bába mögötte elhelyezkedve „fogta ki” a gyereket. Az állva szülésről pedig a történelmi Magyarország északi területeiről származó adatok tudósítanak. A szülő nőt ilyenkor részben támogatták, részben az ágy végébe, ajtófélfába kapaszkodott. Noha századunkban általánossá vált, hogy fekve hozzák világra a gyermeket, elhúzódó, nehéz szüléskor gyakran folyamodtak a régi módok valamelyikéhez.

A SZÜLÉS MÁGIKUS MEGKÖNNYÍTÉSE

A szülést segítő mágikus cselekvések egyik csoportjának kiindulópontja, hogy a nehéz szülés természetfeletti eredetű ártalom. Ezért igyekezni kell, hogy a „gonoszok” ne szerezzenek tudomást az asszony vajúdásáról. Sok helyen ilyenkor gondosan bezárták az ajtót, ablakokat, s noha később más magyarázatokat is fűztek hozzá, tiltották, hogy az asszony kiabáljon, jajgasson szülés közben. Bács megyében a múlt században a férje csizmáját húzták a szülőnő lábára, s általánosan ismert volt, hogy a szülőágyba a férj egy ruhadarabját kell tenni. Mindez az ártó hatalmak megtévesztését célozta. Nagy szerepet kaptak a különböző gonosztávoltartó szerek, eljárások. Múlt századi adatok szerint tanácsos volt fokhagymát, tömjént, imádságoskönyvet tenni a szülőágyba, kést, villát szúrni a földbe az ágy alatt. Az asszonyt meglocsolták szenteltvízzel, volt ahol az olvasót is a nyakába akasztották. Ide kapcsolódik a főleg Erdélyből ismert szokás, hogy nehéz szüléskor a férjjel meghúzatták a harangot. A baj elhárítására ráolvasáshoz, szenesvíz készítéséhez folyamodtak. Volt rá eset, hogy konkrét személyt okoltak a nehéz szülésért. Hajdú megyében például elhívatták a másik, mellőzött bábaasszonyt, kérvén, hogy oldja fel a neki tulajdonított rontást. Az észak-magyarországi Pilinyben feljegyzett hiedelem szerint, ha a terhes asszonyt haragosa megátkozza, addig nem hozhatja világra gyermekét, míg az illető nem engedi. Erre mintegy ráfelelnek azon erdélyi adatok, hogy a nehezen vajúdót haragosa markából kellett megitatni. Más változat szerint e cselekvést a férj végezte. Ez átvezet a következő motívumhoz, amely az ókorig visszavezethető képzeten alapszik: mivel a férj hozta ilyen állapotba feleségét, ő az, akinek segítségével megszabadulhat. Már a férfi puszta jelenlétének legtöbbször pozitív eredményt tulajdonítottak. 19Esetenként a személyt valamely ruhadarabja is helyettesíthette, például férje gatyájára állították rá a nehezen vajúdót. Úgy vélték, csökken az asszony fájdalma, ha közben üti férjét. Általános szokás volt, hogy a férfinak háromszor keresztül kellett lépnie nehezen szülő feleségén – múlt századi adatok szerint meztelenül. Sok helyen vele végeztették a szülőnő megrázását. Szokásban voltak analógián alapuló eljárások is. Az asszony ruháján megoldották a csomókat, haját kibontották, kinyitottak minden zárat, ajtót a helyiségben, még a nő fülbevalóját is kikapcsolták. Esküvőjén viselt valamelyik ruhadarabjának ugyancsak könnyítő hatást tulajdonítottak, ha azt vajúdáskor a hasára teszik. Számos adatunk van arról a szokásról, hogy a nő hasára, mellére vallásos szöveget tartalmazó, kézzel írt vagy nyomtatott papírlapot helyeztek. Legtöbbször a „Hét mennyei zár” c. ponyvakiadványt említik. Isten segítségét mindenütt kérték, a katolikusok Szent Annához, Szűzanyához, Páduai Szent Antalhoz intéztek fohászt. Nógrád megyében különösen hatásosnak tartották a szülőasszony anyjának imáját, főleg, ha a szabad ég alatt mondta el.

AZ ANYA ELLÁTÁSA

Amikor a gyermek világra jött, a bába elvágta a köldökzsinórt ollóval; múlt századi leírások kést, sarlót, fejszét is említenek. Korábban szokás volt, hogy bőven lefolyattak vért a köldökzsinórból, ennek tisztító, betegségmegelőző szerepet tulajdonítottak. A köldök elkötésére kenderfonalat, pamutszalagot használtak. A bába az újszülöttet betakarta valami vászonfélébe, a barkóknál például édesanyja szoknyájába, s előbb az asszony ellátásához fogott. A placenta (lepény, mása, pokla, ágya) eltávolítását segítendő, mindenütt szűk nyakú üvegbe fújattak jó erősen az asszonnyal. Másrészt hőhatáson alapuló eljárásokhoz (gőzölés, füstölés, ülőfürdő, borogatások) folyamodtak. A méhlepény mágikus szokások eszközéül szolgált. Legáltalánosabb az volt, hogy még melegen háromszor bedörzsölték vele az asszony arcát, hogy elmúljanak májfoltjai. A csecsemő anyajegyét is hasonló módon vélték elmulasztani. A méhlepény termékenységvarázsló erejébe vetett hit áll amögött, hogy gyümölcsfa tövében földelték el. Közismertebb volt azonban az a követelmény, hogy nehezen hozzáférhető helyre legyen elásva, mert – korábbi adatok szerint – a méhlepény felhasználásával az asszonyt vagy gyermekét súlyosan megronthatták.

Megoszlottak a vélemények arra nézve, hogy szülés után meg kell-e fürdetni az asszonyt, avagy ezt jobb későbbre halasztani. Mindenütt fontosnak tartották viszont, hogy a bába megkenje, masszírozással „helyre tegye a méhét”. Hogy ne maradjon nagy hasa, vászonnal jó szorosan bepólyázták a nőt deréktól lefelé. Ismertek voltak e célból a hasra különböző borogatások is. Szintén borogatásokkal gyógyították a szeméremtestet. Belsőleg alkalmazott szerekkel, amelyekhez legsűrűbben pálinkát, illetve anyarozst használtak fel, az utófájásokat (hasrágás, utórágás) igyekeztek megelőzni, enyhíteni. Az utóbbit célozta az a szokás is, hogy méhlepényébe háromszor beleharaptattak az asszonnyal.

Közben rendbe tették az ágyat, s köré külön erre a célra készült szúnyoghálót, cifra lepedőt függesztettek (Boldogasszony ágya, sátor). A szokásnak gonosztávoltartó célja volt. Fontos szerepet kaptak ilyenkor a rontáselhárító szerek, eszközök. Sót, kenyeret, fokhagymát, kakukkfüvet kötöttek a lepedő sarkába, tűt (nemegyszer kereszt alakban kettőt) tűztek a vászonba. Szeged vidékén piros kendőt akasztottak kívülről az ágyra. 20Az asszony feje alá vagy lábához különböző szúró-, vágóeszközöket, illetve férje valamely ruhadarabját tették. Katolikusoknál nem hiányozhatott az imádságoskönyv, tömjén, olvasó, s a szenteltvízzel történő meghintés sem. Elszórt adatok őrzik, hogy régen az asszony előírt szertartás szerint fekhetett le az ágyba. A bába megkérdezte tőle: „Hová mégy?” „A Boldogasszony ágyába” – volt a válasz. S ezt háromszor megismételték. Az ágy elfüggönyzésének szokása századunk elején szűnt meg.

AZ ÚJSZÜLÖTT ELLÁTÁSAA gyermek világrajötte, az újszülött körüli első teendők adják a gyermek életére vonatkozó jóslások gyűjtőpontját, továbbá – a főleg analógián, érintkezésen alapuló – mágikus eljárások sorával igyekeztek ilyenkor a jövőt befolyásolni. Már a születés időpontja kiindulásul szolgált. Számon tartottak szerencsés, illetve szerencsétlen órát, napot. Például Nógrádban a kedden született gyermeknek azt jósolták, hogy sokan szeretik majd, kalotaszegi néphit szerint azonban haszontalan ember válik az ilyenből. Jelentőséget tulajdonítottak a szülés szokatlan körülményeinek. Ha a gyermeknek nyakára volt tekeredve a köldökzsinór, azt jósolták, akasztófán fogja végezni. A burokban születés szerencsejelző értelmezése mindenütt ismert volt, sőt az elrakott burokmaradványokat, főleg háború idején, amulettként hordták magukkal. A foggal született gyermekből lesz a táltos, garabonciás. Ugyancsak rendkívüli képességeket jósoltak, részint a gyógyítás terén, részint a kincskeresésben, a család hetedikként született gyermekének. Mindenütt ismerték a szokást, hogy az újszülöttet néhány pillanatra a földre kell tenni. Legtöbb indoklás arra vonatkozik, hogy ettől erős, egészséges lesz. Ugyancsak általános volt, hogy az asztal alá tették le, így vélvén biztosítani szerény, alázatos, béketűrő természetét. Tették az ágy alá is, hogy jó alvó legyen. Kalotaszegen azt tartották, hogy amelyik gyermeket az asztalra helyezik ilyenkor, az kiemelkedő lesz társai között. Elterjedt szokás volt az újszülöttet bundára, ködmönre fektetni, hogy göndör haja

legyen. Ha anyja vérével arcocskáját bedörzsölte a bába, azt tartották, mindig piros arcú, egészséges lesz.

A néphit különösen nagy jelentőséget tulajdonít az első fürdőnek. Általános hiedelem szerint, amelyik gyermeket először hideg víz érte, az egészséges lesz, illetve soha nem fog fázni. Bő vízben fürdetett csecsemőnek hosszú életet jósoltak; másutt éppen kevés vizet öntöttek a teknőbe, nehogy nagybélű ember váljék belőle. A fürdőbe dobott tárgyakkal sok mindent előidézhetőnek véltek. Leggyakoribb volt a pénzdarab: az indoklás általában a gazdagság biztosítása, Erdélyben kiütéses betegségek megelőzésére tartották alkalmasnak. Virág főleg kislánynál volt fontos, mert ettől szép lesz, avagy: úgy szeretik majd, mint a virágot. Esetenként a virág színe is számított: pirostól piros arcú, egészséges, fehértől szelíd lesz a lányka. Fiúnál diót javasoltak, hogy ne kapjon heresérvet. Rontástávoltartó szándék is befolyásolta a fürdővíz elkészítését: erre utal a szén, szenesvíz, Somogy megyében a moslékból tettek a fürdővízbe egy keveset a szemverés megelőzésére. Fiút pendelybe, kislányt gatyába jó törölni a hiedelem szerint, így szerencsés lesz a szerelemben, párválasztásban. A fürdővíz kiöntését ugyancsak előírások szabályozták. Egyrészt olyan helyre kell önteni, ahol a „gonoszok” nem férhetnek hozzá. Másrészt ennek is jövőbe mutató jelentőséget tulajdonítottak: ha virágra öntik, szép lesz a gyermek; kislányét rózsabokorra jó önteni, hogy „ne legyen majd sok vérfolyása”.

21Ami a fürdetés gyakorlati oldalát illeti, az mindössze annyiban állt, hogy fateknőbe öntött langyos vízben alaposan letisztogatták a gyermeket, igyekezvén eltávolítani róla a magzatmázt (pogánybőr). Szappant nem használtak, mondván, hogy árt a szemnek. Több helyen fürdetés után valamilyen zsiradékkal kenték be az apróság testét. Bár korábbi leírások szerint a köldökcsonk lekötésével nem sokat törődtek, századunkból származó adatok szerint egy kis darab tiszta rongyra zsírt kentek, ezt borították rá, majd egy hosszú, e célra készített vászondarabbal (púpruha) rögzítették. Korábban az újszülöttet ilyenkor még nem öltöztették ruhába, hanem kezét, lábát külön rongydarabokkal rögzítve, belecsavarták egy pelenkául szolgáló vászonba, majd hosszú textilcsík segítségével jó szorosan végigpólyázták. Századunk elejétől a tanult bábák működésének eredményeként terjedt, hogy mindjárt kisinget kap. A szoros végigpólyázásról azonban nehezen mondtak le, azt tartván, hogy így egészségesebben fejlődnek a gyermek csontjai, s nem karmolja össze magát. A pólyapárna lazábbra tömött, négyzetes vánkos volt, amire átlósan fektették a gyermeket, majd három sarkát ráhajtva, pántlikával, madzaggal körbekötötték.

Pólyázás közben a hozzátartozók unszolására a bába bizonyos mozdulatokkal igyekezett a gyermek arcvonásait a helyi ízlés elvárásaihoz igazítani. Például megszorította a csecsemő orrát, hogy ne legyen nagy, arcát két oldalt ujjával benyomta, hogy két kis gödröcske legyen ott majd, ha nevet. Általánosan elterjedt hiedelem, hogy amit először megfog az újszülött, azzal egész életében ügyesen fog bánni. A rendbe tett csecsemő kezéhez – nemének megfelelően – orsót, tűt, avagy különböző gazdasági szerszámokat érintettek.

Elsősorban korai lejegyzésekből vannak adatok arra, hogy már a születéskor sor került a gyermek családba fogadására. Ha a férj jelen volt, a szülést követően földre tett csecsemőt ő emelte fel, egy pillanatra kalapját a gyermek arcára borította. Ha a fiatalok a szülőkkel együtt, ún. nagycsaládban éltek, a köldökzsinór elkötése után az apai nagyanyja (gazdasszony) kezébe adta a bába az újszülöttet (Morvay J. 1956: 33; Fél 1959: 78). Ide kapcsolható az a későbbi gyakorlat is, hogy amikor végeztek az asszony és a csecsemő ellátásával, a bába behívta az apát, aki karjába vette, esetleg megcsókolta a gyermeket.

Forrás :Magyar Néprajzi archivum

Előző cikkEzért jó, ha anyatejjel táplálod a babádat!
Következő cikkBaby blues! A szülés utáni depresszió!