2019. júniusában szembesültünk azzal a csodával, hogy három tagú családunk, bővül. Mérhetetlen boldogság, öröm, és hála volt bennünk. Nem titok, már jó ideje a család gyarapításon “dolgoztunk”, vágyakoztunk rá, tervezgettünk. Isteni csodaként ért a meglepetés, sikerült.

Persze rögtön tele voltunk aggodalommal, vajon minden rendben van-e, egészséges-e, s persze még ezernyi kérdés kavargott bennünk. Ahogy lehetett, talán 7-8 hetesen már rohantunk az első vizsgálatra, ahogy megkaptam a megfelelő receptek és tanácsok mellé az információt: Minden a legnagyobb rendben van.

Mérhetetlen boldogsággal újságoltuk el Édesapáméknak, és a férjem szüleinek, hogy hamarosan újabb gyermekáldás elé nézünk. Szorgosan, szeretettel, kezdtünk gyűjteni, vásárolni mindent, amire a picinek szüksége lehet. Testvérének minden este meséltük, Édesanya pocakjában van a kistestvére, és bizony, hamarosan itt lesz velünk, teljes valójában.

Hála Istennek hétről hétre,  a kötelező vizsgálaton megerősítettek minket, minden a legnagyobb rendben van. Emlékszem, pont a 12. heti ultrahang vizsgálat után pár nappal, ahol megmondták sejthetőleg kisfút hordok a szívem alatt, az esedékes védőnői vizsgálatra mentünk a férjemmel, vártunk egy keveset, majd sorra kerültem s behívtak. Szívhang hallgatás.

Talán az ultrahang vizsgálat után, a második kedvencem. Hallani annak a pici életnek erős, dinamikus, ritmikus hangját. Hallgatni, szinte üvöltve tájékoztat : Hahó Anya! Itt vagyok, minden rendben. Hallod az erős szívem? Már most neked ver, érted. Sosem felejtem a hölgy szemeit, hatalmas barna szemekkel kérdően nézett rám 2 perc keresgélés után.

– Anyuka! Melyik oldalon szoktunk szívhangot találni?

– Jobb. Azt hiszem. -csuklott el a hangom- hiszen tudtam, láttam már ott kétszer próbálta.

Megpróbálta még egyszer, majd máshol, majd máshogy, nem hallunk semmit. Fekszem az ágyon, nézem a lámpa erőteljes LED fényét, potyogó könnyekkel gondolom magamban: NEM! Velünk ez nem történhet meg!  

-Egy pillanat, már is jövök! -szólt a hölgy, és zavartan ment arrébb az ágy mellől, emelte a vezetékes telefont.

A szobában megfagyott a levegő, szorított a torkom, a mellkasom. Simogattam a hasam, és csak magamban mormoltam emlékszem.

 -Kisfiam! Kicsim, tudom hogy itt vagy, tudom hogy velem vagy, és hallasz. Tudom hogy velünk ez a tragédia nem történhet meg. Hiszen szeretve vagy, hiszen mindennap az első dolgunk hogy rólad beszéljünk, vigyáztunk rád. Kérlek ne menj el, kérlek maradj velem.

-Már is jön a doktor úr. – szólt lágy hangon a hölgy, s alig 2 perc után már nyílt is az ajtó.

-Nem tudok 3 percenként ugrálni ide, akárhányszor valamit nem tud egyedül megoldani. -szólt egy erőteljes férfi hang, idegesen.

… hamarosan folytatódik!