-Ha nincsen szívhang, akkor nem engem kell hívni, hanem a műtőt, sürgősségi császárral műtétre kell vinni, mielőtt vérmérgezést kap az anyuka is! Kitudja mióta halott az a gyerek..

Emlékszem, nem mertem hangosan sírni. Emlékszem kiszáradt a szám, szorítottam ökölbe a kezem, csukott szemmel pedig a fiamhoz beszéltem. -Kisfiam, tudom hogy itt vagy. Érzem hogy élsz, érzem hogy hallasz, kérlek feküdj úgy hogy megbizonyosodjunk róla. 

-Ha már itt vagyok, most már én is megnézem. – szólt hozzám az öreg úr.

– Köszönöm.

Rám tette az ultrahang gépet, hogy ne csak halljon, lásson is. Látta, hogy szinte önkívületi állapotban próbálom az utolsó erőmmel tartani magam, hogy ne szakadjak össze idegenek előtt, de nem tudtam másra gondolni, mint hogy mit fogok mondani a férjemnek aki kint vár. Kint vár engem, és a kisfiát a hasamban. Hogy fogok tudni a szemébe nézni? Hogy fogom neki elmondani, hogy a szervezetem,és én képtelenek voltunk életben tartani a fiúnkat? Mit fogok mondani a két éves kislányomnak, aki minden reggel ölelgette, puszilgatta a hasamat? Hogy fogok tudni tükörbe nézni,hogy még erre is képtelen vagyok. -Na Anyuka! Tessék picit felülni, mutatok valamit. -szakította félbe a gondolataimat a doktor úr érdes hangja. Felültem, s látom, az én kisfiam bizony teljes valójában a világ teljes nyugalmával tornászik, játszik.

-Életerős, játékos, eleven kis kölök, és a humora is rendben van. Ha letörölte a könnyeit, öltözködjön fel. Maga meg szedje össze magát, mielőtt mégegy kismamát vihetünk a pszihiátriára.- szólt lekezelően a védőnőhöz. 

Felöltöztem, határontúli boldogsággal, majd átöleltem a férjem, és csak zokogtam. Emlékszem semmi másra nem vágytam csak a biztonságot nyújtó karjaira. A nyugodt hangjára, a szeretetére. Nézett rám idegesen a váróban, s kérdezgetett mi történt, miért rohant az orvos hozzám, miért zokogok. 

Teltek a hetek, s velük a hónapok. A hasam egyre csak nőtt, a kiváncsiságunkal, boldogságunkkal együtt. Elérkezett a 18. heti ultrahang vizsgálat ideje. Eszméletlen boldogsággal, hatalmas kiváncsisággal robogtunk a kórházba. Vajon most is olyan ügyesen megmutatja magát? Vajon még mindig fiúcskát mondanak? Mi lesz a neve?- Legyen ami már az első szülöttnél volt a fiú nevünk, hiszen mióta erre vágysz. – mondta a férjem meggyőzően.

Behívtak minket. Még a vizsgálat előtt szorítottam a férjem kezét: -Kérj képet, te nagyobb vagy veled nem kötözködnek.- súgtam oda félénken neki. 

-Az előző vizsgálaton tippeltek nemet? -kérdezte a doktor úr

-Igen, kisfiút mondtak.

-Van már gyermekük? – csigázta a kedélyeket mosolyogva.

-Igen, s magánál szültem. Van egy két éves lányunk. – feleltem izgatottan.

-S mit várnak a kedves szülők? 

-Hát kisfiút! – vágta rá egyből a férjem.

-Akkor gratulálok kedves Apuka, sikerült kisfiút csinálnia. – nevette el magát szeretettel 

… hamarosan folytatódik!