Kaptam egy üzenetet, amiben egy pozitív terhességi teszt volt. Legjobb tudomásom szerint védekeztünk, gyógyszerrel. Apa és az újszülött

Ezek szerint nem eléggé. Bevallom amikor megláttam az üzenetet nem voltam boldog. Abszolút nem így terveztem az életemet, az öt éves terveimben nem szerepelt a családalapítás. Nem arról van szó hogy nem akartam felelősséget vállalni a tetteimért, csak nagyon hirtelen jött. Megijedtem.

Este amikor a párom hazaért, elmondta hogy öt hetes terhes. Nem kérdezte mit szólok, vagy mit szeretnék. Ő akarta babát. Én nem. 

Sokáig vívódtam azon hogy elhagyjam őket, hiszen nem volt beleszólásom az életembe. Az agyam és a szívem állt harcban egymással. Hol egyik hol a másik állt nyerésre. Nem kísértem el a vizsgálatokra, nem vettem ki a részem semmiből. Leginkább egy szeretőt akartam keresni, aki majd megért. De nem kerestem. 

Egyik alkalommal úgy alakult hogy el kellett vinnem a páromat ultrahangos vizsgálatra. Megkért kísérjem be. Nem akartam, úgy éreztem semmi keresnivalóm ott. Bár ő nem tudta a pontos véleményem a terhességről, hiszen ő nem kérdezte, én nem mondtam. Ő következett, automatikusan fel álltam és be kísértem. A monitoron megláttam a fiamat. Hallottam ahogy vert a szíve. Sírni kezdtem, utáltam magam amiért ennyire önző voltam. Azt hogy csak magamra gondoltam. Pedig a fiam élni akart, nem törődött azzal hogy én mit akarok. Milyen jól is tette.

 Az a sziv dobogas változtatta meg az életem, azt az ultrahangos fotót azóta is a tárcámban van. Hogy miért? Mert ha bizonytalan vagyok magamban, vagy nagyon rossz napom van, csak ránézek és eszembe jut hogy ő a legfontosabb a világon. És igen, már semmi mást nem akarok, csak apának lenni. 

Előző cikkSport várandósság alatt
Következő cikkNőtt az indokolatlan császármetszések száma